• 

Bevezető

Lassan elindult a mozdony és vele ment ő is. Ekkor teljesült az idő változatos különlegessége: a napok, hetek, sőt hónapok őrületbe kergették,hogy nélküle kellett töltenie..hat hónap maga a kínszenvedés, oly lassan telt, ám ez az egy óra? Csupán mint pár perc, úgy iramlott, mire észbe kapott, hogy ennyi volt. Olyan lehetett ez az érzés, mint mikor álomból kelsz fel, de te még álmodnád tovább annyira jó... ez csak annyiban más, hogy nem álom és a jó -, ami megtörtént- édesebb. Ettől lesz még fájdalmasabb, a valóságtól. Megkaptad és most elveszíted. Egy álom után felébredsz, de nem vesztettél, nem is nyertél. Nem kell mitől félned, elfelejted. A valóság viszont sokkal kegyetlenebb ennél....

Szíve őrült iramban vert mikor gyorsult a szerelvény és tudta, hogy nem sokára messze viszi tőle. Egyre messzebb és messzebb. Az ismerős, kedves arc megjelent az egyik ablak mögött, majd az ablak kinyílt és kihajolt rajta Ő. A lány érezte, hogy a szíve a láttára még jobban megszakad. Mint mindig, most is vágott egy vicces pofát és széles mosoly ült ki arcára, erre a lánynak mosolyognia kellett, pedig nem volt vidám. Tudta, hogy ő se, mégis tartotta benne az erőt. "Nem mutatja ki bánatát, hogy ne essek kétségbe.. Bíztat, hogy hamarosan megint együtt lehetünk..pedig ő is fél tőle, hogy nem így lesz.."

A vonat egyre gyorsabban ment tovább, feje kezdett a távolba tűnni, de még látta. Lelkesen integetett. Helen mellkasán hatalmas nyomást érezett.

- Szeretlek! - suttogta a száguldó vonat irányába.

 

 

2010. május 2.

 

Helen igyekezett eljutni valahogy a bejárati ajtóig, de lassan tudott haladni a zenére hullámzó tömegben. Végül sikeresen kijutott. A korlátra támaszkodott és mélyen magába szívta a hűvös, éjjeli levegőt. A hűs fuvallat hasznára vált, rögtön jobban érezte magát, amint kijutott a házból. A részeg tömeg és a piától sűrű levegő odabent elviselhetetlen volt számára. Még kintről is tisztán hallotta a dübörgő dubsteppet.

Az ajtó kilincse megmozdult és valaki kilépett az ajtón. Dean jött utána.

- Helen, jól vagy? – kérdezte a fiú barátságosan.

- Persze, csak kicsit ki kellett jöjjek. Odabenn nem bírtam azt a nagy tömeget – mosolygott Helen a fiúra.

- Hát...ez Jack... – forgatta a szemét Dean.

Helen bólintott.
Igen, Jackre jellemző volt, hogy jó bulikat rendezett. Jack bulijai olyan jóra sikerültek – majdnem mindig –,hogy a ház zsúfolt lett a sok embertől. A múltkori bulijára annyian jöttek el, hogy végül páran a kertben fértek csak el.

Helen odafordult Dean felé és újra rámosolygott.

- Dean, kérhetnék valamit? – kérdezte.
- Igen? – szólt Dean.
- Kihoznád nekem a táskám az emeletről, kérlek? Nem bírnék visszamenni ebbe a nyüzsgésbe... – kérte reménykedve a fiút. Tényleg nem akarta Dean-t ugráltatni, de a feje megint széthasadt a fájdalomtól. 

- Ülj le és mindjárt itt is vagyok –felelte Dean, és óvatosan a szék felé irányította Helen-t, majd sietett befelé.

Dean hamar visszatért Helen kis, fekete táskájával és fekete bőrkabátjával a kezében. Helen meglepődött, hogy Dean hozta a saját cuccait is és felvette a dzsekijét.

- Köszönöm. Te is mész? – Érdeklődött Helen miközben magára vette a kabátot.

- Igen, hazaviszlek – válaszolt Dean, és Helennek nyújtotta a táskát.

- Dean, miattam nem kell elmenned! Egyedül is hazatalálok. – Mondta a lány, de újabb fájdalom hasított a fejébe. A szája megrándult és szeme összeszűkült, ez rögtön elárulta.

- Ne szólj többet! Hazaviszlek és kész! – Jelentette ki határozottan Dean, és megindult a piros Peugeot felé.

Az út Helenék felé csöndben telt. Helen fáradt volt és gyenge ahhoz, hogy fecsegjen és szerencsére Dean ezt megérezhette, mert nem próbált beszélgetni vagy kérdezősködni a lány hogyléte felől. Mikor megérkeztek Dean kiszállt, Helen oldalára futott és udvariasan kinyitotta neki az ajtót.
- Köszönöm, uram – viccelődött Helen, mikor Dean a karját nyújtotta felé. Belekapaszkodott és kiszállt a járműből. Úgy tűnt egy időre, amikor megálltak a kis lépcső előtt, hogy Dean nem akarja elengedni.

- Még egyszer köszönöm, Dean – hálálta meg a fiú kedvességét. – Szia! – Köszönt el tőle Helen, majd elindult.

Épp hogy az első lépcsőfokra rálépett, Dean a keze után nyúlt és magához rántotta. Helen meglepetten nézett a srác szemébe és még jobban meglepte, hogy Dean a következő pillanatban félre tűrt egy göndör tincset Helen arcából és óvatosan a lehajolt hozzá. Megcsókolta őt. Vágyakozóan és szenvedélyesen. Helen ledobta a táskáját a földre, hogy a fiú hajába tudjon túrni. Végigsimította Dean fekete haját, erősen beletúrt és felsóhajtott.
Dean elégedetten mosolygott és a csók után magához szorította a lányt. Miközben ölelte a fejét a lány hajába fúrta.

- Helen?

- Hmmm? – dörmögte a fiú mellkasába.

- Én köszönöm – puszilta meg Helen homlokát.

Helen kábultan meredt a fiú mellkasára, és gondolataiban folyton egy kérdés ismétlődött: Mit csináltam? Bár tudta a választ, de nem értette miért tette. Helennek már van barátja. Végig gondolta, hogy mit tett és hogy miért. De most komolyan....Miért tettem?–gondolkodott egyre jobban.

Dean annyira védelmezően karolta át, hogy Helen önkéntelenül is ellazult karjaiban, nem volt képes rá, hogy eltolja magától. Jack legjobb barátja csókolta meg az előbb és most ez a barát öleli, de ő nem tesz ez ellen semmit. Újra kérdezte magától: Miért?,de az agya nem válaszolt.., teljesen kikapcsolt és élvezte ezt a nyugtató pillanatot. Boldog lett.

Dean az utóbbi időben sokszor figyelt rá és Helen tudta, hogy törődik vele. Mikor Jack hanyagolta, Dean szórakoztatta. Mindig jókat viccelődött, és Helen sose tudta beadni neki ha rosszul volt, hogy "Minden rendben!" . Dean... közel került a lányhoz, pedig Helen fele annyit tudott meg róla. Úgy érezte Dean már kiismerte őt, de Helen-nek csupa rejtély volt a srác.

Egy éles pittyegés törte meg a békés csendet. Helen mobiltelefonján merült az akkumulátor. Helen nagyot sóhajtott, majd Dean szemébe nézett.

- Ideje mennem, már nagyon fáradt vagyok – ennél értelmesebb szöveg nem jutott eszébe.

- Persze, menj csak! Hosszú volt a mai nap – bólintott mézédes mosollyal Dean.

Helen másodszorra indult befelé, de mint előbb Dean megint visszahúzta magához, de most nem olyan lázasan. Nyugodtabban, lágyabban.. Ajkai megint a lány ajkához értek és forró csókban forrtak össze. Helen másodszorra hagyta, hogy megcsókolja! Egymás után kétszer is hagyta! Az agya folyton figyelmeztette, hogy nem szabad ezt tennie, de most a szíve irányította. Már pedig az érzései azt súgták, hogy abba ne hagyja.
- Dean... – suttogta a lány a fiú ajkaira.
- Tessék? – Szólt halkan a srác.
- Jó éjszakát! – Köszönt el tőle, és most ő csókolta meg a fiút. Ha már kétszer megtette a három már mit számít?

- Szép álmokat, drága – intett utána Dean, majd vidáman sarkon fordult és örömteli léptekkel indult az autója felé.

 

Helen másnap zavartan ébredt. Most érezte az éjjeli tette nyomását magán. Szerette Jack-et. Igaz, mostanában zavarta, hogy Jack már kevesebb figyelmet szentel rá, de attól még szerette a fiút. Jack végig mellette állt, amikor szüksége volt a segítségre, egy támaszra és Jack igazán rendes srác. Mielőtt megismerték egymást és Helen más fiúkkal randizott folyton idegesítően nyomuló srácokat fogott ki, akik nem törekedtek arra, hogy Helen tetszését elnyerjék, és egy cseppet sem érdekelte őket a lány személyisége, mind csak ágyba akarta vinni. Jack más volt mint a többiek, ő elejétől kezdve érdeklődést mutatott felé és nem sürgette a dolgokat.

Szörnyen érezte magát. Még az alkoholra se foghatta, mert tegnap egy korty alkoholt se ivott.. És pont Dean-nel! Helent teljesen meglepte. Dean és Jack már kiskoruk óta barátok. Hihetetlennek tűnt, hogy pont Dean az, aki megcsókolta.

Hirtelen csörögni kezdett a telefonja. Gyorsan felvette és álmosan beleszólt.

- Halló?

- Hell, nincs kedved beugrani hozzám? – Szólt a telefon másik végéről Jack mély, férfias hangja.
- Uhh, hány óra? – Vakarta meg a fejét Helen és tekintetével az órát kereste.

- Dél múlt 10 perccel. Gyere át! Készítettem rántott sajtot – felelte Jack.

Helen hasa megkordult az éhségtől.

- Elkészülök és megyek – ásított egy nagyot.

- Rendben, szívem – mondta Jack és elköszönt tőle.

 

Egyre már Jack ajtaján kopogtatott. Jack kócosan és egy laza nadrágban fogadta. Amint meglátta szélesen rá mosolygott és határozottan magához húzta, majd erőteljesen megcsókolta. Helen újra rájött, hogy mekkora bolond volt. Jack őrülten jól tudott csókolni. Bár nem csupán emiatt érezte, hogy hülyeséget tett, hanem mert szerelmes volt Jack-be.

Jack egyáltalán nem viselkedett úgy mint egy macsó – nem úgy mint Dean ugye bár – , sose bánt úgy vele, mint egy tárggyal. Jack tisztelte őt, figyelt rá és szerette. Az egyetlen probléma, hogy már 1-2 hónapja hanyagolta Helent és több időt szánt a bulik rendezésére, na meg persze mostanában durván összeveszett vele, pedig Helen nem tehetett semmiről, csak Jack ideges volt és ezt sajnos barátnőjén vezette le.

Tegnap is mikor még nem érkeztek meg a többiek, akkor az foglalta el, hogy előkészítse a terepet és Helen szóvá tette, hogy mikor lesz, hogy rá is figyel, erre Jack felkapta a vizet és dühösen ráförmedt, hogy a lány mindig csak panaszkodik – ami nem volt igaz – és azt is mondta, hogy kezd elege lenni már, hogy nem akarja az egész életét rászentelni. Helen komolyan megijedt tőle, mert Jack teljesen kikelt magából tegnap nagyon..Csapkodott és volt egy pillanat mikor Helen biztosra vette, hogy a srác mindjárt megüti.

Szerencsére nem így lett. Utána meg a zenével foglalkozott. Észre se vette, hogy Helen elment. De Helen ezek ellenére se tudott igazán haragudni, hiszen ő volt képes elárulni a fiút tegnap éjjel. Ezek után ,hogy haragudhatna Jack-re egy kis...balhé miatt?

Jack felkapta a karjába és bevitte a házba, majd Helen-nel a kezében berúgta az ajtót. Folyton őt csókolta, egy percre se szakadt el a lánytól. A nappaliba vitte és ott a kanapéra rakta. Minél hevesebben csókolta a lányt Helen annál inkább megfeledkezett önmagáról.

Jack nyögött egyet és a kanapé szélére ült.

- Szia! – Ült fel Helen is és nekidőlt Jack vállának.

- Helló, szívem! – Nézett a szemébe Jack.

- Jack.... valamit mondanom kell.... – Mondta Helen és a gyomra görcsösen összerándult. Nem bírta a lelkiismerete, hogy magába tartsa mit csinált tegnap, de tartott tőle, hogy Jack megutálja.

- Jó reggelt, srácok! – Jött le váratlanul Dean az emeletről.

- Háh, már napot, koma! – Vigyorgott barátjára Jack.

- Azta... Már egy múlt? – Tekintett Dean a nappaliban lévő vekkerre. – Csinálsz kávét, Jack? – Kérdezte kómásan.

- De csak, mert ennyire szét vagy esve – röhögött Jack és felállt, hogy menjen elkészíteni a kávét, de előtte Helenhez hajolt még egy csók erejéig. – Utána hallgatlak, szívem.

Mikor kisétált a konyhába Dean lehuppant Helen mellé a kényelmes kanapéra. Helen kényelmetlenül érezte magát és a csönd kínossá vált.

- Dean.. mi volt az tegnap? – Mondta halkan Helen.

- Óóó... az... – túrt tüsis hajába Dean.

- El kell mondanom Jack-nek. Én nem bírnék így a szemébe nézni – magyarázta Helen.

- Pedig az előbb is milyen jól ment. – Jegyezte meg keserűen Dean.

- Előbb már szólni akartam neki csak egyszerre itt termettél – mesélte a lány kicsit mérgesebben.

- És mi lesz? – Kérdezte Helen-t.

- Hát kitálalok. – Jelentette ki Helen.

- Utána? – Érdeklődött Dean.

- Jack-en múlik. – Felelte tömören Helen.

- Nem tervezted, hogy szakítasz? – Faggata még tovább a lányt.

- Szerintem Jack fog velem. – Hajtotta le bánatosan a fejét Helen.

- Ja – horkantott Dean.
- Szeretem őt. – Pillantott fel Dean-re.
- Éreztem tegnap... – Dean hidegen tekintett Helenre.
- Én... nem értem miért tettem. Te miért csináltad? Dean, ne nézz így rám, kérlek! Tudod, hogy érzek. Felelj! Biztos te se gondoltad komolyan! – Kérdezte értetlenül Helen, de nem a fiút okolta, hiszen ő is hibás volt. Ő csak szerette volna megérteni miért csókolta meg őt Dean. Vajon tetszett neki, vagy csak szórakozott vele? Dean-nél sose tudta mire számítson, ezt általában izgalmasnak találta, de most ebben a helyzetben frusztrálta, hogy ennyire nem ismeri ki a fiút.

- Számít az? – Nevetett fanyarul Dean. – Csak egy valamit mondj meg nekem: miért szereted?

- Mert ő más mint a többiek. Nem csak a pia, a csajok és a bulik az élete. Vannak céljai. Törődik velem és ...egyszerűen szeretem. – Válaszolt őszintén Helen.

Dean megint csak keserűen nevetett. Helen nem értette min, de nem kérdezte.

- Zavar, hogy szólok neki? – Kérdezte aggodalmasan Helen.

- Én is itt leszek. Legyen kit szidnia. – Húzta el a száját Dean és félre nézett.

- Voálá, a kávéja, másnapos. – Jött be egy tálcával és rajta Dean-nek készített kávéval Jack vicces hangulatban.

- Köszönöm, Jack. – Ült át a fotelbe Dean. Jack letette elé a kis üvegasztalra a tálcát és Helen mellé ült. Magához húzta és az arcát puszilgatta.

- Jack... – húzódott el barátjától Helen. Mindig is zavarták az ilyen pillanatok, mikor Jack mások előtt falta, főleg akkor volt ellenére, ha az ,aki előtt ezt tette Jack, az éppen Dean volt. Sose értette miért érez így, de most az volt erre a legjobb kifogás, hogy azért, mert éppen mondani készül olyat, amiben a fiú is benne van.

- Bocsáss meg, szívem. Mondd csak, amit akartál! - Csípett az arcába mókásan Jack.

Helen nagyot nyelt.
- Tegnap Dean hazavitt – kezdett bele Helen. Jack türelmesen figyelt. – És... én... vagyis... ő... azaz... mi... – hebegte. Mit csacsogsz össze-vissza? Egyszerűbb ha azonnal a lényegre térsz. – Csókolóztunk. – Bökte ki végül Helen és belül őrülten reszketett.

Jack döbbenten meredt rá, majd nagyokat pislogott. Nem hitte, hogy jól hallott. Jól hallott? Helen azt mondta, hogy Dean és ő csókolóztak? Jack tiltakozott. Lehetetlen, hogy a legjobb barátja és az ő drága Helenje...

- Micsoda?! – Szólalt meg végre percek múltán Jack. Felpattant és hol Dean-re, hol Helen-re nézett.

- Én csókoltam meg. – Próbálta menteni Dean Helen-t. Helen döbbenten meredt a fiúra. Mire jó ez a mártírkodás neki? Dean teljesen másképp viselkedett mint, ahogy azt más ilyen helyzetbe tette volna. Nem mentegetőzött, nem is húzta meg magát.

- Hogy a fenébe tehetted? Ráhajtasz a nőmre? A hátam mögött?? – Vádolta Jack Dean-t és fenyegetően egy lépést tett felé. Keze ökölbe szorult.

- Jack! – Ugrott fel Helen és gyengéden megérintette az ingerült Jack kezét. Érezte, hogy az inak és minden izom a srác kezében, hogy megfeszült. Jack idegesen ránézett szerelmére. A karjában ellazultak az izmok. Teljesen váratlanul megcsókolta Helen-t. Dühösen és lázasan tapadt az ajkára, erősen a lány hajába túrt, de nem okozott fájdalmat neki. Helen megadta magát.
- Miért, szívem? – kérdezte Jack a csók után és homlokát Helen homlokához nyomta. Egyik kezével a lány fejét, másikkal a derekát fogta.

- Sajnálom, Jack. – Mondta Helen alig hallhatóan. Jack elengedte és visszarogyott a kanapéra.

Dean végig csöndben ücsörgött a helyén és a földet bámulta. Olyan keseredetten ült ott, hogy Helen hirtelen megsajnálta. Nem akarta ilyen szomorúnak látni, de nem tarthatta magában a tegnapiakat. Legszívesebben más fiú nevét mondta volna. Nem akarta Dean-t szomorúnak látni, de... szerette Jack-et.

- Most mi legyen? – Sóhajtott Jack és mélyen Helen szemébe nézett. Ahogy a lányra nézett elszorult a szíve. Belehabarodott a lányba és tudta, hogy szánalmas lehet, de remélte, hogy Helen is szerelmes még belé.

- Gondolom haragszol, undorodsz tőlem és látni se akarsz... – motyogta Helen.

- Dehogy. – Szisszent fel Jack bár tudta, hogy joga lenne így éreznie, de nem volt dühös a lányra. Mostanában nem bánt jól vele és ezt ő is tudta. Kicsit jogosnak érezte, hogy Helen engedett barátjának, hiszen arra vágyott, hogy valaki törődjön vele. Csak azt remélte, hogy nem azért hagyta magát barátnője, mert a barátját szerette. – Szemét voltam hozzád, Helen...

- Te jó ég, nehogy még magadat vádold! – Térdelt le a fiú elé Helen és megfogta mindkét kezével az arcát.

- Szeretlek, Helen. – Jelentette ki őszintén Jack.

- Szeretlek, Jack. – Mosolygott Helen és egyik kezét lejebb csúsztatta a fiú nyakára.
- Esetleg...vehetjük úgy, hogy ezzel egyenlítettél, azokért amiket tettem, ahogy veled bántam. – Magyarázta Jack és megsimogatta Helen arcát. Jack halvány mosolyát arra a csodálatos teremtésre villantotta, akit úgy szeretett. Mosolya hirtelen eltűnt mikor valami az eszébe jutott.

- Vagy szerelmes lettél Dean-be? Mondd bátran ha így van! – Jack félt a választól. Dean-re pillantott, aki még mindig a földet bámulta. Dean-re nem tudott haragudni egy cseppet sem, hiszen barátja már annyira sokat tett érte, de félt, hogy elárulhatja Helen-nek az ő sötét oldalát...Tekintete visszavándorolt a lány gyönyörű arcára és a szíve gyorsabban dobogott. Helen arcán az őszinte szerelem tükröződött.

- Jack, én téged szeretlek. Csakis téged. Én... – Helen nem tudta végig mondani, mert Jack szájoncsókolta.

- Hát, srácok, örülök, hogy megbeszéltétek. Azt hiszem, hogy én lépek. – Szólt közbe Dean és feltápászkodott a helyéről.

- Tőlem aztán mehetsz minél hamarabb. – Közölte Jack ridegen.

Dean szeme szikrát szórt barátjára, de nem szólt egy szót sem. Sarkon fordult és kisietett a szobából. Az ajtó nagyot csapódott. Dean elment.

- Tudom, semmi jogom beleszólnom, hiszen szörnyű dolgot tettem és csoda, hogy most itt lehetek veled.. csókolhatlak.., de ne csak Dean-t hibáztasd! Én visszacsókoltam, ugyanúgy bűnös vagyok. – Védte Dean-t.

- Újra kérdem: Szereted? – Kérdezte megint Jack.

- Nem, de... – válaszolt azonnal Helen.
- Nincs de! Ő szeret téged, Helen. Már régebben is láttam, hogy hogyan nézett rád. Már legelőször, hogy bemutattalak. Ezért szeretném ha nem találkoznál vele többször. – Mondta Jack miközben Helen haját cirógatta. 

Nem akart a barátjára gondolni. Felkapta Helen-t a földről a lábára tette magával szembe. Helen szinte automatikusan átkulcsolta Jack derekát a lábaival. Jack nagyon vágyott rá. Tüzesen megcsókolta és maga alá döntötte a lányt. Egyik kezével a lány lábára szorított, de nem úgy, hogy ártson neki. Erre Helen megmoccant alatta, a csípőjét neki nyomta és hevesebben csókolta, kezei a fiú hátát térképezték fel. Jack-ben tombolt a szenvedély, elsöpörték az érzések. Keze Helen pólójának végén járt, lassan feltűrte miközben felfelé indult kezével. Helen a hátába karmolt. Ő is vágyott a fiúra.

- Várj... – jutott szóhoz kicsit Helen mielőtt Jack újra hosszan megcsókolta.

- Jack... – szólt újra két csók közt.

- Mondd! – Puszilgatta Jack az arcát majd a nyakát.

- Nem tehetem. – Jelentette ki Helen.

- Nem akarod? – Állt meg egy pillanat alatt Jack. Nagyon vágyott Helen-re, de ha a lány még nem készült fel, akkor visszafogja magát.

- Nem arról van szó. Nem érzem helyesnek azok után, amit tettem. Dean-nel se bántál kegyesen, értem, de akkor engem se kímélj! – Magyarázta bátran Helen.
- Hell, hagyjuk már! Nem kell mártírkodnod! – Csóválta meg a fejét Jack és kezével megindult . Helen hasát pásztázta. Szája újra Helen szájára talált, de Helen elfordította a fejét. Jack mordult egyet.

- Komolyan gondoltam! – Makacskodott a lány. Jack a szemébe nézett és látta abban a zöldes kék szempárban a határozottságot. "Konok nőszemély!" – gondolta magában.

- Te nő! Az őrületbe kergetsz. – Sóhajtott egy nagyot, feltámaszkodott, majd lassan felült.

- Bocsánat. – Húzta végig a körmeit Helen a fiú hátán.

- Ó, Istenem! Ne csináld, mert leteperlek! – Nyögött fájdalmasan Jack.

- Jaj... bocsi. – Értette meg Helen. – Szerintem nekem is ajánlott, hogy lehiggadjak..

- De, szívem. Ne kínozz! Te is akarod, vágysz is rám és most emiatt, uhh.. – Forgatta a szemeit Jack.

- Tudod, hogy szeretlek! – Mosolygott Helen csintalanul.

- Sicc, mert elkaplak! – Figyelmeztette Jack. Helen felpattant a kanapéról, de előtte még egy villámgyors puszit nyomott Jack homlokára, majd kifutott a konyhába.

- Ördögi teremtés... – motyogta Jack és elmosolyodott magában.

 

Jack és Helen élete folytatódott úgy, ahogy előtte, sőt jobban. Jack újra a régi lett. Figyelt lányra és semmi jelét nem adta, hogy mérges lenne rá. Nem is gondolta, hogy számít, ami történt Helen és Dean között. Pedig számított...

 

1 hónappal később

 

Egy meleg délutánon Helen és Jack kint pihentek a szabadban, egy békés, kis tisztáson. Helen szeretett idejárni, mert erre kevesen jöttek és itt mindig magányra lelhetett. Most kivételesen nem egyedül jött kedvenc pihenőhelyére. Jack felhívta délben, hogy nincs semmi programja és szeretne vele lenni, így Helen felajánlotta neki, hogy túrázzanak az erdőben. Jack belement, hiszen őt csak az érdekelte, hogy szerelmével lehessen.

A pár békésen feküdt a fűben és nyugodtan beszélgettek egymással míg Helen bátorságot nem vett magán és feltett egy kérdést Jacknek:

- Tudsz valamit Dean-ről?

- Semmit, de nem is érdekel - válaszolt Jack egy vállrántás kíséretében. Nagyon úgy tűnt, hogy még mindig haragszik barátjára, vagyis a régi barátjára. Helen nem hitte, hogy megszünhet egy nagyjából 22 éves barátság, hiszen a srácok születésük óta ismerték egymást. Együtt nőttek fel, szóval mondhatni olyan szoros a kapcsolatuk, mint a testvéreknek.

- Jack, mondd , hogy lehet az, hogy vele szóba se álltál azóta nekem meg azonnal megbocsájtottál? 22 év vagy 2 év ér többet? Szerintem Te is tudod, hogy ez nagyon igazságtalan – közölte Helen merészen barátjával.
- Figyelj, 22 éve ismer engem és téged fél éve ismerhetett nagyjából mikor úgy döntött kockáztatja ezt a régi jó barátságot. Mikor úgy döntött megcsókol téged. Ő választott és én is. Ennyi az egész. – Magyarázta komolyan Jack.

- De... Nem lehet ennyi! Nem kell választani. Egyszerre lehetsz a barátja és az én pasim is. – Próbálkozott tovább Helen.

- Helen! Abbahagynád? Leszállnál a témáról? – Csattant fel Jack és idegesen felült.

- Kérlek, ne dühöngj! Én csak... – Csitította sikertelenül Jack-et.

- Nem dühöngök csak nincs kedvemre, hogy még mindig törődsz vele. Idegesít, hogy nem hagy hidegen téged és köszönöm, de nem akarom, hogy beleszeress. Vagy tudod mit? Nem is érdekel. – Állt fel a helyéről mérgesen Jack.

- Muszáj mindig többet látnod a dolgokba, mint ami van is benne? – Kérdezte nyugtalanul Helen.

- Ó, persze, igazad van. Már megbocsáss kisszívem, ki is smárolt nem rég a legjobb barátommal? Hm? – Borult ki Jack.

- Jack! Ezt azonnal fejezd be! – Szólt Helen haragosan.

- Elmeséljek valamit? Emlékszel, hogy akkoriban nem törődtem veled, ha? Megsúgom, én is mással voltam elfoglalva akárcsak te,drágám! – Sziszegte indulatosan Jack.

- Most hova mész? – Kiabált Jack után Helen mikor a srác elindult az ösvényen.
- Haza. Jobb lesz, ha magadra hagylak. – Üvöltött vissza Jack és hátra se nézett.

Helen feldúltan toporzékolt egy helyben. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy még ő menjen Jack után. Most nem érezte jogosnak a fiú hirtelen kirohanását. Bár elgondolkozott azon, amit az előbb Jack a fejének vágott és rájött, hogy volt benne némi igazság.

Helen hetekig nem látta Dean-t és maga se hitte volna, de hiányzott neki a srác nyers modora. Az a vicces macsó, akit megismert és érezte, hogy a nagy vagány állarca mögött sokkal több rejtőzik Dean-ben, mint mutatja. Aznap éjjel is mikor hazavitte és megcsókolta.. Dean egyáltalán nem azt a keményfejű menőgyereket adta, de Helen nem akart arra gondolni, hogy ez érdekli őt. Nem akart Dean-re gondolni mégis akaratlanul is így volt. Miért vonzották a rendes lányokat az ilyen bajkeverő, titokzatos fiúk? Micsoda hülyeség ez? De sajnos igaz.

 

Másnap Helen jelentkezett egy hiphop tanfolyamra a szomszéd városban. A táncklubban mindenki nagyon kedves volt hozzá és Helen alig várta, hogy ode járhasson. A tanárát nem láthatta, mert éppen külföldön tartozkodott, de 2 hónapon belül megismeri és úgy érezte, hogy nem lesznek gondok itt. Kedvesen búcsúzkodott és indult is hazafelé.

Odakint már szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Szép nyári nap.. – gondolta Helen. Szerencsére még éppen hogy elérte a buszát és helyet keresve ment a mozgó buszon hátrafelé. Nem számított rá, hogy a sofőr hirtelen nagyot fékez ő meg majdnem elesett a lendülettől, de valaki megtartotta. Két erős kéz fogta és egy izmos mellkashoz simult az arca. Helen elpirult az idegen közelségétől, de egyáltalán nem ijedt meg tőle.

Rápillantott "megmentőjére" és készült a hálás köszönetre, de arcáról lefagyott a mosoly mikor Dean-t pillantotta meg. Dean kicsit változott mióta legutóbb látta. Valamiért más volt... Arca kissé borostás volt –bár Helen mindig is vonzónak tartotta a borostás pasikat és Dean-nek felettébb jól állt – és haja egy kicsivel dúsabb és hosszabb volt. Dean férfiasabb lett, izmosabb és... valamiért másnak látta Helen, de nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Mi változott meg Dean-en 1 hónap alatt? És vajon hol volt idáig?

Egy perc múlva Helen rájött, hogy még mindig Dean karjába kapaszkodik és őt nézi. Gyorsan a korláthoz nyúlt.

- Dean... – szólalt meg Helen.

- Ugyan, Helen, nem kell hálálkodni. Megteszi a szimpla köszönöm is. – Mondta Dean gúnyosan.

- Eszembe se jutott, helyette inkább... – közölte Helen és az "inkább" után megnyomta a jelző gombot és kikerülte Dean-t.

Döbbenten vette észre, hogy Dean is leszállt vele együtt. Idegesen ránézett.

- Dean, mi a fenét csinálsz itt? – Kérdezte.
- Hát éppen most készültem venni egy cigit és sört – közölte közönyösen Dean miközben az utolsó cigarettát vette ki a dobozból. – Csatlakozol? – Vetette oda miután sikerült meggyújtania a dohányt.

- Még mit nem. Dean, mi történt veled? Miért nem látlak mostanában? – Kíváncsiskodott feszülten Helen. Zavarta Dean hozzáállása. Annyira máshogy viselkedett vele. Megszokta, hogy...hogy Dean törődött vele. Mindig is volt köztük egy kapocs, ami nem értette miért, de ott volt, érezte. Mégis most Dean teljesen ridegen bánt vele.

- Jaj, kicsim, nem kell úgy tenned, mint akit érdekel! – Simította végig Helen ideges arcát. – Tudod, te maradhattál Jack-kel. Megőrzött téged az ágyába, de egy 22 éves barátság nem ért annyit, hogy megtartsa, hisz fél.. Rémlik valami, hm?

Annyira felhúzta Dean Helen-t, hogy a lány lendítette a kezét. Készült felpofozni Dean-t, de ő gyorsan kapcsolt. Villámsebesen felemelte a kezét és elkapta Helen csuklóját. Épp hogy 2 centi választotta el a lány kezét Dean arcától. Helen megdermedt, nem félt, de egy kicsit mégis. Mi ebben a logika? Félt, de nem attól, hogy vissza kézből kap egy pofont –ugyan is Dean-ről sok mindent nem tudott, de azt már tudta, hogy őt sose bántaná. Nem, ő Dean reakciójától félt.

Dean eldobta a cigijét és Helen-t egy falhoz nyomta. Helen látta Dean szemében a haragot, megbántottságot és szomorúságot. Úgy érezte, hogy Dean-nek igaza van. Teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát, de bízott a fiúban. Tudta, hogy Dean próbálja eltemetni az érzéseit, de Helen most tisztábban látta őket, mint általában. Kicsit bekukkanthatott az állarc mögé, és szeretett volna még többet látni, még jobban érteni őt.. Összesimultak a zuhogó esőben.Helen-re teljesen rátapadt a pánt nélküli, piros felsője. Fekete haja már csurom vizesen tapadt a hátára. Nagyon fázott és ahogy kirázta a hideg még jobban Dean-hez simult akarata ellenére.

A fiú szeme szikrázott, de mikor Helen újra belenézett már nem tudta megfejteni a pillantását, pedig érteni akarta őt. Ám dühbe gurult mikor Dean rászorította kezét a csípőjére és haragtól forrva megcsókolta őt. Helen próbált ellenállni, de Dean erősen tartotta. Amint megérezte a fiú ajkait teljesen felengedett és haragja is elszállt.

Helen kétségbeesett, mert...már megint hibát követett el. Élvezte Dean mérges, forró csókját és még többet akart belőle. Erőtlenül állt, csak a fal és a fiú erős kezei tartották egy helyben. Egyik kezével rámarkolt a fiú vállára másikkal meg szenvedélyesen a hajába túrt.

- Ha most is kitálalsz Jack-nek akkor megemlítheted, hogy jobban csókolok nála. - Vette el a kezét Dean Helen csípőjéről majd hátrébb lépett.

Helen sokkos állapotban állt a falnál. Már nem értett semmit. Kötődött a sráchoz. Helen szerette őt? Teljességgel lehetetlen!- tiltakozott magában Helen. Dean még egyszer végig mérte Helen-t és egy féloldalas mosollyal megfordult. Helen nézte, ahogy elmegy.

 

Helen a késői busszal ért haza. Miután Dean felhúzta a buszon úgy döntött, hogy inkább jobb, ha később ér haza, mint hogy azzal az arrogáns emberrel kelljen utaznia, de amik leszállás után történtek teljesen felkavarták a lány érzéseit és összezavarták gondolatait.

Nem tudta, hogy ezt elmondja-e Jacknek. Még egyszer nem merné megtenni..ráadásul már az érzéseiben sem volt olyan biztos, mint múltkor.

 

Másnap Jack állt Helen-ék háza előtt és éppen Helen nevelőanyjától kért engedélyt, hogy felmenjen a lányhoz mikor Helen lefelé jött az emeletről, ahol a szobája volt. Odament az ajtóba Jack-hez és Angel kettesben hagyta a fiatalokat.

- Szia! – Köszönt Helen nem túl kedvesen.

- Helló! Bemehetek? – Üdvözölte a srác és félszegen beljebb jött.

- Gyere! – Hívta be Helen és felindult a szobájába. Nem kegyelmezett Jack-nek csupán nem kedvelte az ajtóban ordibálós jeleneteket, amikor mindenki szemtanuja lehet az esetleges veszekedésnek. Már pedig Helen számított erre.

Amint bejött Jack a szobájába, becsukta az ajtót, hogy fültanuk se legyenek és karbatett kezekkel barátjához fordult.

- Tegnap előtt nem voltam túl kedves veled. – Kezdett Jack a mondandójába. – Ezért szeretnék bocsánatot kérni és azért is, hogy megcsaltalak.
- Hogyan?? – Lepődött meg Helen. Erre nem nagyon számított. Tegnap Jack tényleg említett valamit arról, hogy ő is el volt mással foglalva mikor Dean-el csókolóztak, de Helen úgy hitte,hogy Jack dühből mondta az egészet, csak hogy visszavágjon neki. Ezek szerint mégis csak igazat mondott...

- Kathleen a Shadow-ban dolgozik és gyakran kértek fel akkoriban engem, hogy melózzak ott, mint DJ. Tudod, kétszer is voltál a bulimon! – Mesélte higgadtan Jack. A Shadow egy közeli, híres szórakozóhely. Helen tényleg megfordult már arrafelé, mikor Jack ott dolgozott és arra is pontosan emlékezett, hogy a pultos lányt, hogy hívták.

- Kathleen? A pultos csaj? – Kérdezte Helen, hogy biztos legyen benne jó emberre gondol-e, de mikor Jack nem szólt semmit tudta, hogy eltalálta az igazat. Elöntötte a féltékenység. Kathleen egy könnyűvérű ám gyönyörű lány volt. Sok fiú akarta ágyba vinni és nem is csoda. Dögös volt. Karcsú modellalkat. Hosszú,göndör, vörös haj. Csodás ,nagy zöld szemek és hozzá tökéletesen sötét szempillák. Elég volt párat pillognia és már megvadította a köré gyűlt srácokat.

- Mit értsek azalatt, hogy megcsaltál? – Érdeklődött Helen és próbálta megőrizni hidegvérét. Azért se fogok kiborulni egy ilyen nő miatt, mint Kathleen.. De most komolyan! Kathleen???

- Lefeküdtem vele. – Vallotta be Jack gyáván a földet bámulva.

- Ó... – Helen csak ennyit bírt kinyögni.

- Többször is. Vagy 1-2 hete tartott mielőtt te még csókolóztál volna Dean-el... – Ismerte be jobban tettét Jack.

- Ó... – Helen kővé dermedt. Még ő érzett bűntudatot? Az a csók ehhez képest ártatlan puszinak számított.
- Azóta , hogy elmondtad mi történt közted és Dean között már nem találkoztunk – tette hozzá gyorsan Jack, mintha ezzel enyhíthetne a következményeken. – Én téged szer... – kezdte volna, de Helen mérgesen rá nézett.

- Ne merd kimondani! Hagytad, hogy bűntudatom legyen a csók miatt mikor már hetekkel előtte megcsaltál és azután, hogy én rögtön elmondtam neked nem érezted, hogy neked is hasonlóképp kéne tenned? – Kérdezte látszólag higgadtan Helen, ám belül tombolt csak nem akart jelenetet rendezni.

- Nem mertem. – Magyarázkodott szánalmasan Jack.

- Tegnap is csókolóztunk Dean-nel. – Bökte ki Helen és csettintett egyet a nyelvével idegességében. Ha ez a vallomások napja nehogy kimaradjon ez is..gondolta felháborodottan a lány.

- Ti azóta is kavartok?? – Förmedt rá Jack és nem is érdekelte, hogy valaki meghallhatja.

- Nem, Jack. De miért magyarázkodjak? – Legyintett egyet Helen.

- Hogy megbocsássak. – Vágta rá Jack. Erre a kijelentésre Helen-ben is végképp felment a pumpa. Kivágta az ajtót.

- Most azonnal takarodj! Azt hiszem egyértelmű, hogy végeztünk. – Sziszegte csöndesen és mutató ujjával kifelé bökött.

- Már itt sem vagyok. – Indult őrjöngve Jack és lepuffogott a lépcsőn, majd óriási robajjal elhagyta a házat.

 

Helen majdnem egy hónapig kerülte a társasági körét. Senkinek se szeretett volna beszélni arról, ami nem rég történt. Fel se fogta teljesen, hogy barátja, vagyis már az exe megcsalta. 

Jack nem olyan volt! És mégis...

Nem voltak problémáik eddig a bizalommal. "Feleslegesen rágódom ezen..már nem is lesznek." Mégis csak 2 év. Helen-t megdöbbentette, hogy egyszer se sírt a szakítás miatt és nehezen vallta be magának, de kapcsolatuk már az utóbbi 1 hónapban fokozatosan kihűlt. Pedig mikor bevallotta Jack-nek, hogy Dean-nel csókolózott akkor még szerelmes volt.. vagy nem? Lehet akkor is csupán a megszokás és a ragaszkodás szólt belőle? Már ő se tudta mi igaz és mi nem, de azt tudta, hogy Jack-et nem ilyennek ismerte meg. Vajon van olyan kapcsolat, ami könnyen ér véget?

Nagyot sóhajtott mikor a naptárjára pillantott és meglátta a dátumot. Holnap kelhet jó korán. Teljesen kiment a fejéből, hogy a barátnőivel megbeszélték idén mindenképp ott lesznek a World Sound Fesztiválon. Sarah Buckman és Tracy Hernold igazán jó barátok voltak. Helen tudta, hogy őszintén megbízhat mind két lányban. Tíz éve alkottak közösen csoportot, már sok közös emlék fűzte a lányokat egymáshoz. Nagyon szerette Helen a barátnőit, de most úgy érezte nincs elég ereje a lányok aggodalmaskodó kérdéseire válaszolni. Akárhogyan is vesszük Jack és ő 2 éves kapcsolatnak vetettek véget.

Helen jól bevásárolt az útra, bepakolt a hétre, mert ugyebár a lányokkal egész héten ott lesznek a fesztiválon kezdő naptól zárásig. Viszont a napja hátralévő részére nem tartogatott semmit. Próbált pörgős zenékkel hangolódni a következő napokra és lelkileg is próbálta felkészíteni magát. Nehézkesen, de eljött a másnap.

Egy csütörtöki nyári nap. Sarah már idő előtt, az az fél hét felé az ajtaja előtt állt már. Sarah nagyon rendes lány volt. Helen imádta, hogy Sarah mindig olyan szerény és higgadt. Hatalmas barna szemei voltak és csodás hosszú, szőke haja. Szép lány volt, ezért Helen sose értette miért van önbizalomhiánya. Sarah kicsit ducibb alkatú volt, de akkor is a bája és szép arca elragadó.

Tracy 1 évvel volt csupán fiatalabb Sarah-nál és Helen-nél. Természetesen Tracy késett, de ez várható volt, hiszen ő volt a kis lázadó tag. Vékony lány, tüsisre nyírt fekete hajjal és egy-két vörös melír tinccsel. Tengerkék szemei mindig csintalanul csillogtak és sose hagyta ki a jó bulikat. Nagyon hiperaktív természete volt, ha tehette volna napokat bulizott volna át. Vagány, határozott lány volt és mindig vidám.

8-ra már mindannyian készen álltak az útra és indulhattak is az állomásra, ahol alig kellett várniuk öt percet a járatukra. Találtak egy üres vagont és azon befoglalták az egyik négyes helyet. Tracy önfeledten kacarászott és mesélt mindenfélét a mostanában megtörtént kalandjairól. Míg a csöndes Sarah Helen arcát fürkészte.

- Helen, kissé sápadtnak tűnsz. Talán valami bánt? – Kérdezett rá kis tétovázás után Sarah. Sarah nagyon jó megfigyelő volt, sose kerülte el a figyelmét egyetlen apró jel vagy gesztus se.
- Elmesélnék én is valamit, de ígérjétek meg, hogy mikor megérkezünk dobjuk a témát és többet szóba se hozzuk! – Jelentette ki Helen.

- Ígérjük. – Néztek rá bizalmasan barátnői.

- Jack-kel szakítottunk. – Közölte Helen egy kis szünet után.

- Hálég! Úgy megutáltam, amikor 1-2 hónapig szemét volt hozzád. – Dőlt hátra nyugodtan Tracy. Sarah keményen oldalba lökte szókimondó barátnőjét és figyelmeztető pillantását rávetette.

- Hagyd, Sarah! – Legyintett egyet Helen és elmosolyodott Tracy szavain. – Igaza van. Jack megcsalt engem Kathleen-nel.

Tracy szépet káromkodott és bosszúsan csóválta a fejét.

- Nem értem. Jack teljesen beléd zúgott már a kapcsolatotok legelején és mindig látszott rajta, hogy szeret téged. – Hitetlenkedett Sarah. Döbbenten nézett maga elé.

- Ez mit sem változtat azon, aki bunkó. – Vonta meg a vállát Tracy.

A lányok kitárgyalták az egész sztorit. A veszekedést és minden mást, de Helen nem hozta szóba Dean-t. Említette, hogy csókolózott mással egy buli után – ezt úgy érezte hozzá kell tennie a sztorihoz, mert azért ő sem volt egy szent –, de nem mondta ki volt az csakhogy megtörtént és pont. Maga se értette miért hiszen a lányokban bízhatott és tudta megértenék, de inkább hallgatott erről. Helen se értette azt, ami közte és Dean között történt a múltkor. Teljesen káosz állt be a fejében e témát illetően.

Dél felé megérkeztek a hatalmas, életteli városba, ahol a fesztivált rendezték. Mivel mindannyian megéheztek a hosszú út alatt úgy döntöttek betérnek az egyik étterembe, amelyikre a város központjában találtak rá. Egészen elfogadható áron megfelelő mennyiségű és minőségű ebédet kaptak. Evés közben kitalálták hogyan tovább. A csapat arra szavazott, hogy lerakják a cuccaikat a belvárosban kibérelt lakásban.

Fél órán belül megtalálták a lakást, ami az étteremtől csupán öt percre volt. Nagyot nevettek mikor rájöttek, hogy feleslegesen tepertek teletömött táskákkal ennyi időt, mikor a lakás a közelben volt. A tulajdonos már várta őket és gyorsan elintézték a papírmunkát majd egyszerre sóhajtottak fel: "Végre!" mikor a lakásba beléptek és ledobhatták a csomagokat.

Fáradtan ültek le az apró nappaliban található kanapén. Még el sem kezdődött a nap, de már kimerültek. Helen vett először erőt magán, és közölte, hogy aki akar lezuhanyzik, hogy felfrissüljön, aztán bevetik magukat a buliba. Így is lett. Miután mindhárman tisztálkodtak és rendbe tették magukat boldogan léptek ki az utcára.

A lakástól húsz perc séta volt a fesztivál, ráadásul egy domb oldalán. A tikkasztó hőségben nem volt kedvükre az izzasztó utat megtenni, de mindent elfeledtetett velük a bejárat látványa. Hatalmas betűkkel több méter magasban egy álványon különböző színű lámpákkal villogott a felirat: World Sound Fesztivál. A három lány vígan nézett össze és beálltak a hosszan kanyargó sor végére.

A bejutás nem volt semmi. Egy órába telt mire megvették a jegyeket és átmentek a biztonsági ellenőrzésen, de végre bejutottak és nekik most csak ez számított. Egy csomó árus kínálta termékeit, az emberek kíváncsian kacskaringóztak el egymás mellett és nézelődtek a bódék körül. Azok, akik nem az árukat szemrevételezték a színpadoknál álltak. Színpadból bőven akadt. Hat színpad, folytonos fellépések. Csak a szórakozás.

Sarah félénken kért bocsánatot, ha neki ment valakinek – ami nem meglepő ilyen sok embernél. Helen szórakozottan figyelte, hogy melyik színpadon lehet a legjobb előadás. Tracy pedig örömmel szemezett a srácokkal, egy-kettővel még flörtölni is leállt. Néha lemaradt tőlük, de nem hagyta sokáig el a barátnőit.

Helen örült, hogy végre kikapcsolódhat és már egyáltalán nem bánta, hogy eljött. Nem kellett tartania attól, hogy szóba kerül a következő napokban Jack no meg persze Dean – bár róla még semmit se mondott. Annyi tánc és zene meg mi egyéb várt rájuk, hogy efféle fecsegésre nem volt idő.

Este öt felé az egyik kedvenc együttesük lépett színpadra. Nagyjából az ötödik sorból élvezték a műsort. Tomboltak amennyire lehetett. Üvöltve énekelte nagyjából 30000 ember a dalszövegeket és hullámzott a tömeg a zene ütemére. Mindenki csápolt, ugrált, énekelt. Őrülten jó érzés volt és mikor az énekes közölte, hogy az utolsó dal jön mindenki beleadta maradék erejét a számba és kissé szomorúan, de teljesen felpörögve hagyta el a színpadot –már akiket nem érdekelt a következő előadó. Helenék ebbe a csoportba tartoztak. Egy másik színpadhoz sétáltak ott tízig hallgattak egy rock bandát, aztán beindult a bulizás is és mindenfelé disco, dubstep és még effélék szóltak.

Helen-ék együtt mentek fel az egyik tánctérre és teljesen átadták magukat a zene dübörgő ritmusának, de percek múltán elkeveredtek egymástól – és ez nem a véletlennek köszönhető. Tracy ment odébb először, mert egy menő punk sráccal kezdtek táncolni, aztán Helen nagy meglepettségére Sarah is félre lépkedett. Egy helyes vele egykorú fiúval folytatta a szórakozást.

Helen magára maradt. Egy darabig férfiak jöttek-mentek. Váltogatták egymást és sokan vártak arra, hogy odakerüljenek a lány közelébe és vele táncolhassanak. Jól is érezte magát. Senki nem vitte túlzásba a nyomulást, nem fogdosták és nem is szóltak be. Sok volt a részeg, de bunkóval nem találkozott. Csak jókedvű, szingli pasikkal. Bár a szinglire volt pár kivétel, pl. egy magas rocker sráccal táncoltak, mikor annak a barátnője hirtelen felbukkant és jól felképelte barátját. Helen-nel nem foglalkozott, szerencsére nem volt buta liba, látta, hogy Helen nem tett semmi rosszat a többi meg már csak rájuk tartozik.

Örömmel táncolt hát azokkal, akik szimpatikusnak tűntek és közben óvatos maradt. Ám nem történt táncnál több. Mikor táncpartnerei érdeklődni kezdtek, hogy van-e barátja vagy, hogy nem lehetne-e táncnál több – volt, aki ismerkedős randira gondolt és volt, aki egy vad éjszakára – akkor mindig elutasította az ajánlatokat.

Akkor ment el a kedve mikor egy sokszor hallgatott zene csendült fel. Mindenki vadul táncolt tovább, de ő kereste a kiutat. Ez a zene volt Jack-kel a közös zenéje. Első bulin, amire elhívta őt a srác ez a zene szólt és erre csókolóztak először. Ennyit arról, hogy nem gondol erre ezen a héten...

Üzent a lányokra, hogy fáradt, ezért a lakásban találják. Mindegyikőjük visszaírt, hogy van-e valami baj, de ő csak ennyit írt: Nem. :) Megnyomta a küldés gombot és utána zsebrevágta a telefont.

Még nem is írt hazugságot azt illetően, hogy fáradt, mert egyre messzebb került a pezsdítő zenéktől erősen tört rá az álmosság. Az órájára pillantott, fél hármat jelzett a kézióra.

Hálát adott az égnek, hogy lejtőn kellett menni a lakáshoz, mert fordított esetben most nem bírta volna felvonszolni magát az emelkedőn. Az út kihalt volt. Az a sok ember még bulizott vagy a kempingben esetleg már egy páran a kibérelt lakásaikban dekkoltak.

Már csak pár percnyire volt a háztól mikor egy férfi elállta az útját. Próbált kitérni előle, de a pasas nem hagyta neki. Későn kapcsolt, hogy talán ellenséges szándékkal állt elé az idegen.

- Innen sehová, kislány! – Szuszogta részegen a férfi.

Urrá lett rajta a rémület, de ez adott erőt ahhoz, hogy gyorsan cselekedjen. Helen kikerülte a férfit, ám nem olyan ügyességgel, ahogy azt eltervezte. Nagyon gyorsan utána lépett és a lány érezte, hogy az idegen megfogja a karját és erősen magához rántja. Düh árasztotta el és a félelmével keveredett össze. Ez képzett erőt benne és így gyűlt össze a józan esze is, ami helyén volt a gondban. Igyekezett minél jobban visszafogni magát míg nem jött el a tökéletes alkalom a támadásra.

A férfi mohón taperolta végig és nagyokat sóhajtott közben. Gusztustalan volt, ahogy a hajába szuszogott és Helen érezte alkoholtól bűzlő meleg lehelletét az arcán. Mocskos kezével próbálta letépni az ingéről a gombokat, de közben másik mancsával lefogta mindkét kezét Helen-nek. Erősen rászorított tehát még semmi esélye nem volt ellene.

Sikerült kigombolnia a legfelső gombot, majd nem sokára a következőt. Helen kezdett egyre jobban félni. Míg bajlódott a férfi ő csak azt remélte, hogy az részegségből elgyengül, de az erő megmaradt benne. 3. gomb. Gondolkozott, hogy miképp segítsen magán. A kiáltás nem segítene..hiszen szinte mindenki részegen fekszik otthon, vagy még mindig bulizik.. – gondolta Helen. Nem szeretett kiabálni, mert az feltűnést kelt, utálta a feltűnést. 4. gomb... majd pár perc múlva az utolsó. Helen már másképp gondolta az előbbi lehetőséget. Sikítás, ha utálja ha nem, most fontos a feltűnés, de mindennél jobban! Ökölbe szorultak a kezei, mélyen beszívta a levegőt és a tücskök ciripelésén és a fesztivál zaján túl hasított az éjszakába a lány félelemtől erős sikolya.

A férfi kicsit meglepődött, majd utána feleszmélt és mérgesen magával szembe fordította a lányt. Helen látta a szemében, hogy mire készül, de már késő volt elhajolni.

Hatalmas pofon érte az arcát. Szeme könnybe lábadt a fájdalomtól, de nem adta fel. Most nem! Harcolni fog ameddig bírja. Ökölbe szorított kezével akarta verni a férfit, de jobb ötlete támadt. A férfi képébe üvöltött és teljes erővel középtájt rúgott. A fickó fájdalmában hangosat nyögött és kissé összegörnyedt. Helen kihasználta az alkalmat és futni kezdett, de az az őrült túl gyorsan tért magához még a fájdalma se állította le.

Helen érezte a felé zúduló düh áradatot, de csak remélni merte, hogy ma este még éppségben a szállásra ér. A reménye megingott mikor az idegen visszarántotta lehajította a földre és föléült. Helen hajába markolt és a lány fejét nagy erővel a betonútba vágta. Helen látása elhomályosult, szédült. Az utolsó kép, amit látott a fölé tornyosuló férfi elégedett arca.

 

Helen lassan kezdett magához térni olyan 15 perc múltán, hogy elájult. Először nem emlékezett rá, hogy mi történt. Nem tudta hol van. Csak azt tudta, hogy szörnyen fáj a feje. Kinyitotta a szemét. Egy hálószobában volt, abban is egy kisebb kétszemélyes ágyban, de az kényelmes volt. Gyors felmérte a környezetét. Az éjjeli szekrényen lévő kis lámpán kívül más nem adott fényt, de így is tisztán látta a bútorokat. Az elrendezés otthonos volt inkább mint amilyen egy szállodára vallna.

Rémülten felült, de a hirtelen mozdulattól megszédült.
- Ó, ne! – nyögte, de már késő volt. Épp annyi ideje volt még, hogy oldalra forduljon, hogy ne magát hányja le.

Kellemetlen szájíze és az elviselhetetlen szag felkavarta a gyomrát és újra hányt.

Meglepődött, mert csak utána vette észre, hogy már oda volt készítve egy vödör bizonyára erre a célra és ő pont beletalált. Fel akart kelni, hogy megtudja hol van. Látta, hogy a kilincs megmozdul és ő rettegett, hogy ne az a férfi legyen az. Remegett, hogy ő hozta ide, hogy megerőszakolta, bár nem érzett más fájdalmat a fejfájáson kívül.

Megkönnyebbült kissé mikor egy fiatal nő lépett be hozzá és szónélkül megvizsgálta majd kedves mosollyal a szemébe nézett.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. A fejedet ért ütés miatt agyrázkódást kaptál, de pár óra pihenés és rendbe jössz. Ha bármi bajod lenne szólj a barátodnak ő majd tudja hol talál engem és akkor jövök. Legrosszabb esetben irány a kórház! Rendben? – Mondta a nő.

- Mi? Vagyis, hogy hol vagyok? Ki maga? Milyen barátom? – Zavarodott össze Helen.

- Ó, megbocsáss be se mutatkoztam! Angela Smith vagyok, helyi orvosnő. – Mosolygott Angela.

- Barátom? – Kérdeztem mit sem értve.

- Ím itt vagyok, drágám. Nyugi van! – Lépett be teljesen váratlanul Dean. A meglepettségtől Helen szeme nagyra tágult és még a szava is elállt. Már semmit nem értett.
- Na, akkor itt végeztem. Dean, hagyd aludni a kis barátnődet. Még szüksége van rá, hogy ezt kipihenje. – Utasította Dean-t Angela. Puszit nyomott a fiú arcára aztán intett Helen-nek és elment.

Helen értetlenül nézett a fiúra, aki az ágyon mellette foglalt helyet.

- Na mi van? – Kérdezte Dean lazán hátradőlve.

- Mi történt? – Kérdezte Helen és próbált minél messzebb kerülni Dean közeléből. Ahogy tehette azon a vékony ágyon a szélére helyezkedett, hogy testük össze ne érjen.

- Hozzám hoztalak miután elbántam a csávóval. – Felelte tömören a srác.

- Hol vagyok? – Nézett körbe újra Helen.

- A fesztiváltól most nagyjából fél órára egy kisebb kertesházba. – Jelentette ki Dean.

- Mi történt? – Kérdezte újra a lány.

- Hallottam mikor sikítottál. Gyorsan siettem a dulakodás hangjait követve és akkor megláttam, hogy egy idegen pasas föléd görnyed és a földbe verte a fejed. Hamar odaértem, leszedtem rólad aztán hoztalak ide. Eszméletlen voltál 15 percig. – Foglalta össze röviden Dean a történteket.

- Mit csináltál vele? – Érdeklődött a lány.

- Hagyjuk. – Legyintett Dean.

- Kérlek! – Nézett a fiú szemébe.

- Megvertem, nagyon... megvertem és hihetetlenül jó érzés volt. Ha nem kellett volna gyorsnak lennem miattad, mert aggódtam... akkor még jobban átveszi fölöttem az irányítást a düh.... – Mondta Dean és kerülte a lány tekintetét.
- Aggódtál. – Ismételte Dean szavát Helen. Dean lassan rá nézett. Helen elgondolkozott és szépen összeállt a kép. Dean megmentette. Nehezen ment neki a gondolkodás még, de összerakta a történteket és a hallottakat majd rájött Dean mennyire időben érkezett. A fiú továbbra is Helen-t nézte. Helen most se tudta, hogy pontosan mit gondol, de nem is gondolkozott többet rajta.

Dean mellkasára dőlt és rajta pihentette a fejét. Dean először ledöbbent, aztán átölelte a lányt Abban a pillanatban, ott abban a kis ágyban tudta, hogy a fiúra van szüksége, hogy vágyik rá és nem érdekli mi lesz, csak az érdekli, hogy most vele legyen. Szégyellte magát, azért amiket gondolt és amiket tenni akart, ezért nem merte felemelni a fejét, hogy Dean megcsókolhassa.. már ha egyáltalán megakarna..

- Köszönöm, hogy megmentettél. – Bújt Helen Dean mellkasához.

 

Helen egyedül ébredt az ágyban a telefon csörgésére. Még csak három órát aludt. Felült majd egy pillantást vetett a telefon kijelzőjére. Sarah hívta.

- Helló. – Vette fel a telefont Helen.

- Helen! Hol vagy? Valami baj van? Már több mint három órája küldted az sms-t és most értem haza, de téged nem talállak. Helen, hol vagy? – Hallotta meg a másik oldalról Sarah aggodalmas hangját.
- Nem sokára hazamegyek Sarah, csak egy ismerősömmel találkoztam és elmentem vele a szállásába. – Nyugtatta Helen a barátnőjét.

- Honnét tudjam, hogy nem ejtettek fogságba és ezt csak mondod? Helen, kérlek gyere ide! Látni akarom, hogy éppségben vagy. – Idegeskedett Sarah. Helen megértette a lány aggodalmát. Egy ilyen fesztiválon sok szörnyűség is történhet és nem látta Helen-t így simán lehetett, hogy fegyvert fogtak a fejéhez és parancsolták neki, hogy ezt mondja. Helen minél hamarabb megakarta nyugtatni barátnőjét ,ezért megígérte neki, hogy elkészül és megy is a kislakásba.

Miután letette a telefont felállt és körbepillantott a szobán. Dean nem volt a szobában. Tovább kereste a fiút, de az nem tartózkodott már a házban. Helen tarkóján felálltak a pihék. Zavarta, hogy semmit nem tud Dean-ről, de most fontosabb volt, hogy Sarah-t megnyugtassa ám a lakás ajtaja zárva volt és pótkulcsot se talált sehol.

Előszedte zsebéből a telefonját és tárcsázta Dean számát. Kicsöngött. Egy rock szám szólalt meg és Helen látta, hogy a nappaliban egy asztalon Dean mobilja csörgött. Remek! – Bosszankodott a lány és lecsapta a telefont. Most mit csináljon? Gondolt arra, hogy kimászik az ablakon, de nem akarta őrizetlenül hagyni a házat viszont Sarah-t se hívhatta fel azzal, hogy beszorult, mert a lány még rosszabb dolgokra gondolna és beleőrülne az aggódásba.

Leült az egyik kanapéra és várt. Remélte, hogy Dean minél hamarabb visszajön. Tíz percen belül a kulcsok csörgését hallotta majd a bejárati ajtón belépett Dean. Nem kapcsolta fel a villanyt és Helen úgy látta, hogy nem vette észre őt.
- Hol voltál? – Szólalt meg megtörve a csöndet Helen.

- Hát te már ébren vagy? – Rakta fel a kabátját az akasztóra Dean, majd egyenesen felé fordult. Helen felkapcsolta a keze közelében található lámpát,aztán felállt. Már nem fájt annyira a feje és nem is szédült nagyon.

- Igen, a kibérelt lakásba kell mennem, mert Sarah már nagyon ideges, hogy valami bajom esett. – Magyarázta Helen és indult a bejárathoz.

- A-a, nem mész egyedül. – Állta el az útját Dean és Helen érezte, ahogy tekintete szinte perzselte őt. Percekig csak nézték egymást és Helen egyre jobban könyörgött magában azért, hogy a fiú megcsókolja, de helyre billentette a mobilja csörgése. Hamar felvette.

- Helen. Hol vagy? – Szólt bele Sarah feszülten.

- Bocsáss meg, Sarah. Megmagyarázom. Pár perc és ott vagyok. – Hadarta Helen.

Sarah csak annyit mondott "Gyere!" és le is tette a telefont. Helen sóhajtott egy nagyot és Dean szemébe nézett. Dean szeme nem árult el semmit.

- Akkor odakísérsz? – Kérdezte Helen. A válasz egy bólintás volt. Miután Dean lekapcsolta a villanyt és bezárta az ajtót mehettek is. Kocsival mentek a lakáshoz. Helen egy szót sem szólt pedig tudta, hogy beszélniük kéne erről, de nem tudta, hogy kezdje, hogy mit mondjon. Dean láthatólag a gondolataiba mélyedt és az utat figyelte. Egy-két perc alatt odaértek a lépcsőház elé. Helen kipattant a kocsiból és felfutott a lépcsőn.

Kinyitotta az ajtót, felfutott az első emeletre. A kulcsokat gyorsan előkotorta zsebéből azután benyitott a lakásba.

Sarah állt az előszoba végén egy serpenyővel a kezében, amint meglátta barátnőjét a serpenyőt lerakta a földre és a hozzá futott. Szorosan átölelte, de hirtelen Helen érezte, hogy barátnője ledermed és látta amint hátrál egy lépést.

- Mi van, Sarah? – Kérdezte értetlenül Helen.

Sarah mutató ujjával mögé bökött valamire akarta figyelmeztetni, de Helen nem értette ezért hátranézett. Dean sötét alakja állt pár centire tőle. Szegény Sarah, hogy megijedt.

- Sarah, nyugi! Ő itt Dean. – Mondta Helen barátságosan és ekkor a háta mögött Dean megfogta a kezét. Kellemes érzés száguldott végig benne, ahogy a kezük összeért és bőre melegét érezte, de elhesegette a gondolatait, mert most Sarah-t kellett lenyugtatnia.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni. – Szólalt meg Dean Sarah-ra nézve.

 

Pár perc múlva mind a hárman a nappaliban ücsörögtek és Sarah feszülten hallgatta a történetet, amit Helen elmondott neki. Dean végig csöndbe maradt mellette és egy percre sem mozdult mellőle. Helen érezte, hogy mennyire vigyáz rá és rájött, hogy a fiút nagyon megijesztette, hogy mi történhetett volna, ha nem érkezik időben.

- Istenem, Helen! – Bámult maga elé Sarah. – Köszönöm, amit Helen-ért tettél. – Intézte szavait Dean-hez.
- Semmiség. – Rándította meg a vállát Dean, de Helen érezte, hogy jobban megszorítja a kezét. Jólesett Helen-nek és boldog volt, hogy érzi a fiú törődését és most jobban olvasott a tekintetéből, mint eddig bármikor.

Csend ült a szobában. Egyikőjük se szólt. Sarah szemében látszott, hogy jó pár kérdése lenne, de nem teszi fel őket, mert nagyrészt Dean lenne a témája. Helen nem tudta mit mondhatna és ő is arra vágyott, hogy mindent elmondjon barátnőjének, de közben másik fele azt szerette volna, hogy kettesben lehessen Dean-nel. Dean-en is ez érződött, Helen tisztán érezte a fiú vágyát és ettől még jobban vágyott rá ő is.

Dean erőt vett magán és felállt, hogy elköszönjön. Sarah még egyszer megköszönte a srácnak, hogy megmentette a barátnőjét, aztán elköszönt és hagyta, hogy Helen egyedül kísérje ki Dean-t.

A lépcsőházban rögtön az első fordulónál Dean magához húzta Helen-t és szenvedélyesen megcsókolta. Helen hagyta, hogy a fiú tegye, amit szeretne és ellazult a karjaiban. Dean vadul csókolta őt és kezével a hátát cirógatta. Helen is hasonlóképp tett és remegett a vágytól. Dean egy percre sem engedte el, még akkor sem, mikor nem csókolta a száját hanem végig az arcát, az állát, a nyakát majd vissza. Helen nem bírta tovább és lehet felelőtlenség volt tőle, de kinyögte:

- Szeretlek, Dean. – Erre Dean elégedetten elmosolyodott és karjába kapta a lányt.

 

Helen megint Dean-nél ébredt kócosan, ám roppant boldogan és mindennél inkább szerelmesen. Helen megnyugodott mikor látta, hogy most Dean mellette van. A fiú nem aludt hanem őt nézte.

- Mióta vagy fent? – Kérdezte Helen és megpuszilta Dean csupasz, izmos mellkasát majd rápillantott.

- Egy órája. – Dörmögte lágy hangon Dean a fülébe.

- És én mióta alszom? – Nézelődött Helen tekintetével órát keresve a szobában.

- Hat órája. – Csókolta meg a homlokát Dean. – Hogy érzed magad?

- Soha jobban. Csodás volt... – Suttogta Helen és Dean megértette Helen mire gondolt.

- Fáj még a fejed? – Kérdezte Dean és a lány fölé fordult.

- Nem. – Felelte Helen és tekintetét nem bírta levenni a fiúról. Dean elmosolyodott.

- Helyes. – Búgta mély, férfias hangon Dean és megcsókolta őt. Helen érezte, hogy a vágy újra felizzik benne.

 

Délután ötkor válltak el egymástól. Dean megígérte Helen-nek, hogy éjjel érte jön és együtt buliznak. Addig Helen be tud számolni bőven barátnőinek a fejleményekről. Mikor a bejárati ajtót nyitotta csak remélni tudta, hogy a többiek otthon vannak és ébren találja őket, hiszen hosszú volt a tegnap este vagy a ma délelőtt? – Gondolta Helen boldogan és pajkos mosoly jelent meg ajkán egy pillanatra a mai dolgokra visszagondolva.

Belépett a nappaliba, de a lányok nem voltak ott. Halkan osont be a hálószobába, de erre nem volt szükség, mert barátnői ébren vártak rá – bizonyára meghallották a

kulcszörgést. Sarah mindenttudó pillantást vetett rá és kicsit aggodalmasat. Tracy szeméből kivehető volt a színtiszta kíváncsiság.

- Szóval hol mulattál az éjszaka, ifjú leány? – Szólalt meg Tracy és törökülésbe vágta magát úgy várta a történetet. Sarah is kíváncsian előredőlt kissé.

Helen elmesélte Tracy-nek is a megmentős sztorit aztán abbahagyta.

- Aztán? – Faggatta Tracy.

- A bérelt házában ébredtem. Egy idegen csaj, mint az később kiderült orvos jött be és miután elment Dean mellém dőlt... – Folytatta Helen izgatottan és kipirult az emlékektől.

- És? – Kérdezte elnyújtva a szót Tracy.

- Csak hozzábújtam és elaludtam, Tracy. – Mosolygott Helen.

- Ó, hagyd már ezt az áldumát, akciónak is kellett történnie, hiszen csak most jöttél haza! – Mutatott a lényegre Tracy.

- Akció...az azután volt, hogy idejöttünk megnyugtatni Sarah-t majd visszamentünk hozzá... – Közölte Helen egy huncut mosoly kíséretében.

- Ez az, kisanyám! – Emelte az égbe a tenyerét Tracy. Helen vidáman belecsapott.
- De ki ő? – Szólalt meg Sarah, aki egész idáig csöndben figyelt.
- Dean...ő.... – Helen azon gondolkozott miképp fogalmazza meg, de nem tudta pontosan ,hogy hangzana jól.

- Ismerősen hangzik. – Kuncogott Tracy.

- Ismerősnek látszott. – Jelentette ki Sarah.

- Mert ismerhetitek egy-két sztoriból... – kezdett bele Helen. – Ühm...Jack idejéből.

- Hogy jön ide Jack? – Fújtatott Tracy.

- Úgy hogy Dean a legjobb barátja. – Nevetett zavarában Helen.

- Na neee! – Visított Tracy röhögéssel kontrázva.

- Ráadásul vele csókolóztam mikor még jártunk is. – Toldotta ki a vallomását Helen és nem bírt ellenállni a röhögésnek barátnője annyira szívből nevetett.

- Haláli csaj vagy te! Micsoda kis kurva! – Röhögcsélt Tracy.

Sarah is nevetett velük, de mikor lehiggadt Helen-re nézett és ezt kérdezte:

- Őszintén: Szereted? – Szeméből csupán a barátság melegsége sugárzott. Helen tudta a válasz azért fontos neki, mert szeretné ha barátnője olyannal lenne, aki megérdemli őt és Sarah úgy tartotta, hogyha Helen szeret valakit akkor az a megfelelő pasas számára. Az csöppet sem zavarta, hogy Helen ezzel a sráccal lépett félre a lényeg, hogy szeresse őt. Barátnői logika.

- Szeretem. – Mosolygott Helen és érezte, hogy a szívét elárasztja a melegség, ahogy a fiúra gondol.

 

Dean jött időben, ahogy ígérte Helen-nek. Helen viszont már 30 perccel a megbeszélt idő előtt elkészült így hát félórát töltött fel-le járkálással a lakásban hol meg izgatottan

toporgott egy helyben. Tracy kicsit piszkálta barátnőjét majd magára kapott egy kék egyberuhát, kisminkelte magát ,nyomott egy puszit barátnői arcára és elviharzott. Sarah mosolygott Helen izgatottságán, de nyugtattgatta a lányt.

Sarah meglepett volt kissé, mert még nem látta ilyennek barátnőjét. Nem szokott a jelenethez, ami a várakozással járt. Furcsa volt Sarah számára, hogy Helen izgul jó-e a haja, amit többször megkérdezett tőle és a ruháját is folyton igazgatta, hogy a legjobb formáját hozza.

Helen csodás lány volt és ezelőtt egyszer se izgult így, hogy megfelel-e egy fiúnak. Sarah tudta, hogy barátnője szerette Jack-et, de még nála se készült ilyen hevesen. Az igazság, hogy Helen mindig magabiztos volt. Nem egoista csupán tisztában volt azzal, hogy az utcán a srácok utána néznek, a munkások neki fütyülnek és hogyha belép egy helyre ott a férfiak tekintete ámuldozva fordul felé a nőké pedig irigységtől fűtötten méri végig.

Sarah látta Dean-t és bevallotta, hogy tényleg szívtipró a külseje a pasinak, de Helen már ilyen fiút is túlélt izgalom nélkül. Ám tetszett neki, hogy barátnője szeméből újra boldogság sugárzik és tisztán látható szerelem, arca kipirult az izgatottságtól és mikor tekintetük összefut Helen mindig zavartan elneveti magát és valami olyasmit szól: "Tudom, tudom. Tipikus lökött tyúk módjára viselkedem." . Sarah látta, hogy Helen nincs hozzászokva ehhez, de nincs is ellenére – amúgy se tehet ellene. Sarah csak azt remélte, hogy nem okoz akkora csalódást a srác

neki, mint amekkorát Jack okozott a kapcsolat végéhez érve és ezalatt Sarah nem csupán a megcsalásra gondolt.

Mikor végre megszólalt a kaputelefon Helen szíve hevesebben vert, odarohant és lekapta a helyéről a kagylót. Dean hangja szólalt meg a túloldalról s ettől Helen szíve még jobban vert, ami szinte már lehetetlen. Nem kellett mit felkapni, mert teljes készenlétben állt így hát nyomott egy puszit Sarah arcára, aki még most is csendben őt figyelte és már rohant is ki az ajtón.

Dean a kocsijának támaszkodva várta Helen-t, aki kis időn belül megjelent a bejárati ajtónál. Helen gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú fekete nadrágot viselt és testhezálló piros ujjatlan fölsőt. A piros szín nagyon jól állt neki, bár Dean ezt már akkor megjegyezte magában, amikor a lányt először meglátta egy piros egyberuhában. Helen könnyedén lelibbent a lépcsőn és Dean felé tartott. Ha Dean nem ismerte volna ki olyan jól régebben, akkor nem is vette volna észre ezen a csodás, határozott teremtésen, hogy bizony izgatott.

Helen mit sem törődött a többi férfivel, akik sorra bámulták meg őt, hanem hozzá, Dean-hez suhant. Dean a közelében ácsorgó pasikra vetett egy ragyogó mosolyt majd üdvözlésképpen megcsókolta a lányt, aki megállt előtte. Még mindig érezte, hogy vágyik rá és azt is érezte, hogy Helen-ben is rögtön feltámadtak az érzések, mikor csókolóztak, de több mint bunkóság lett volna vele szemben, ha most mindenki szeme láttára leteperi.

- Helló! – Húzódott el tőle Helen és kicsit visszafogta

magát, mert érezte, hogy most ezt nem folytathatják.

- Szia! – Mosolygott rá Dean és kinyitotta neki az ajtót.

Helen behuppant az anyósülésre és miután Dean is beszállt komolyra akarta fordítani a szót. Elszerette volna mondani a fiúnak, hogy amit még tegnap mondott, hogy szereti azt komolyan gondolta és úgy is érez, már régebb óta, mint hitte volna... Arról is akart beszélni, hogy mi van kettejük között és hogy folytatódik, de a legfontosabb kérdése az lett volna, hogy Dean hogyan érez, ám nem merte feltenni egyik kérdést sem. Nem merte feltárni ennyire nyíltan az érzéseit.. nem mintha Dean nem tudta volna, ahhoz már kicsit késő, hogy ezt elhigye. Félt, hogy Dean nem szereti. Igen, ettől tartott, mert igaz, hogy érezte minden csókjukban a feltámadó vágyakat és mindig mikor a tekintetük összeért azt a forró szenvedélyt, de mi van ha a srácnak csak a teste kell?

Ezt végképp nem merte volna elmondani, mert részben bunkóságnak tartotta ezt a kérdést, hisz Dean nem olyan...,de részben jogosnak. A fiú egy szóval se mondta, hogy szereti. Nem bókolt, nem óvatoskodott. Elvette, ami kellett neki. Azt tette, amit szabad volt, mert Helen megengedte neki. Miért ne tette volna, ha nem ellenkezem? – Gondolta Helen.

- Mi van, Helen? Nagyon csöndes vagy. – Szólalt meg Dean mikor leparkoltak a fesztivál bejáratának közelében. Kikapcsolta a biztonsági övét és Helen-re nézett. Helen-ben fejében kavarogtak a szavak és szívében az érzések.

- Semmi, csak kicsit elgondolkoztam. – Vetett egy szelíd mosolyt a srácra.

- Rendben. – Viszonozta mosolyát Dean és kiszállt a kocsiból. Megkerülte a kocsit és kitárta Helen-nek az ajtót.

- Ó, köszönöm, uram. – Mondta Helen ahogy a múltkor is és belekarolt a felényújtott kézbe.

Dean hirtelen mozdulattal teljesen közel rántotta magához és Helen közelről csodálhatta a fiú ellenállhatatlan mosolyát míg szája az ő szájára nem tapadt. Mindig ezek a meglepetésszerű, gyors érzelmi kitörések. – gondolta magában a lány, majd átadta magát a csóknak.

- Induljon az éjszaka! – Vigyorgott rá Dean és egymás kezét fogva indultak a bejárathoz.

 

Helen nagyon jól érezte magát Dean társaságában. Dean-nel szerencsére hasonlított a zenei ízlésük így hát mindketten élvezettel hallgatták az előadókat. Dean meglepte Helen-t mikor váratlanul a nyakába kapta az egyik koncerten és Helen percekig a magasból bámulhatott a színpadra szembe az énekessel.

Az is meglepte, hogy Dean nem kakaskodott mikor egy-két srác megjegyzést tett a lánynak. Nem állt le a barmokkal veszekedni, pedig Helen régen tipikus macsónak hitte, aki mindig győztesként távozik. Így is győztes volt, de ezt nem értelmetlen vitával harcolta ki, vagy ami még rosszabb bunyóval, hanem ésszel és az ilyen felesleges szóváltások elkerülésével.

Helen egész éjszaka biztonságban érezte magát Dean mellett és maga se vette észre, de egyáltalán nem

foglalkozott a körülötte legyeskedő bájgúnárokkal – pedig régen mikor Jack-kel jártak azért megnézett óvatosan egy-egy helyes fiút – ,de most senki más nem érdekelte csak is Dean.

Egyik tánctérre maga után húzta Dean-t és táncolni kezdett. A srác mosolygott, de nem mozdult a vonagló tömegben.

Helen erre hozzádörgölődzött és a fülébe súgta:

- Na mi lesz, uram?

Dean megborzongott a lány közelségétől és testük súrlódásától, de ő is átadta magát a zenének. Kezeit Helen csípőjén tartotta és szinte összeolvadva táncoltak. Helen tovább incselkedett a fiúval és az ütemre többször is hozzádörgölte csípőjét és élvezte, hogy a fiú szeme szinte szikrázott a feltámadó érzésektől. Dean tudta, hogy a lány a kezébe vette az irányítást és játszik vele. Lenyűgözte, hogy Helen mennyire ura a zenének, a táncnak és nehezen fogta vissza magát, de Helen szándékosan rontott a helyzetén és tovább piszkálta.

Dean mikor már egy vékony kis szál választotta el tőle, hogy őrültséget csináljon elhúzódott a lánytól és biccentett neki, hogy kövesse. Helen engedelmesen jött utána és ez tetszett neki. A kocsiig szótlanul haladtak egymás mellett, de Dean még annyit sem engedett, hogy Helen megfogja a kezét, mert ő sem értette hogyan lehet ekkora vágy benne. Ilyet még sosem érzett, de tudta ha a lány egy kicsit is közelebb jön elveszti maga felett az irányítást.

A kocsiba szálltak és Dean a kibérelt kertesházhoz vezetett. Mikor kiszálltak egy hang szólalt meg mögülük.

- Lám,lám. A táncparkett ördögei. – Dörmögte az ismerős hang.

Dean megfordult és védelmezően maga mögé húzta Helen-t.

- Nyugi, komám, nem kell félni. – Jegyezte meg epésen a pasas. Dean megpillantotta az illetőt. Jack volt az. Az utcai lámpa halvány fényében állt a lámpának támaszkodva. Dean jól ismerte, ezért első pillantásból tudta, hogy Jack részeg. Jack amúgy is olyan srác volt, akinek hamar a fejébe szállt az ital, ezért nem volt nehéz elinnia az agyát.

- Mit akarsz, Jack? – Kérdezte Dean és távolságtartóan méregette a fiút. Jack elrugaszkodott az oszloptól és feléjük vette az irányt.

- Nem is tudom. Szerintem valamit végig magamba tartottam, elfojtottam egy érzést, ami kiakart törni belőlem. Erre akkor ébredtem rá mikor DJ-ként végig pillantottam a zeném ütemére táncoló tömegen és a közepén titeket láttalak meg. Rohadt mérges vagyok, vágod? – Fröcsögte Jack Dean képébe, lehellete erősen bűzlött az alkoholtól.

- Szerintem jobb lenne ha most haza mennél mielőtt őrültséget csinálsz. – Mondta Dean.

- Fogd be a pofád még közel se fejeztem be! – Emelte magasba a mutató ujját figyelmeztetően Jack. – Tudod mindig jó barát voltam. Mindent megtettem érted, amit tudtam. Mégis elárultál!

- Igen, nagyon jó barát voltál, de te sem vagy szent. Te is követtél el hibákat, amiket már nem tűrtem el. – Sóhajtott Dean.

- Mert én eltürhetem, hogy te a csajomat baszod, ha?? – Üvöltött a képébe Jack. – És te! – Bökött Helen-re Jack. – Hozzád nem mindig voltam túl jó, de akkor sem érdemeltem meg, hogy megcsalj a legjobb barátommal.

- Hé, Jack, nyugodj le! – Csitította Dean és Jack vállára tette a kezét.

- Nem látod mit csinál, Dean? Ez a ribanc minden kapcsolatot feldúl aztán meg röhögve sétál el. – Intézte szavait Dean-hez.

- Nem látod jól a dolgokat, részeg vagy. Menj haza! – Húzta vissza a kezét Dean undorodva.
- Hát megint elárulsz?! – Ordította teljesen kikelve magából Jack.
Dean egyre jobban érezte a fiú iránti megvetését. Annyiszor hallgatta már régen mikor barátok voltak Jack hülyeségeit mikor az részeg volt. Helen sok mindenről nem tudott, mert Dean védte az ilyen helyzetektől. Nem is tűnt fel a lánynak, azt hitte szerencsés, hogy olyan tökéletes barátja lehetett, mint Jack. Dean ügyesen elintézte, de ahányszor csak Jack részeg volt ő ott volt mellette és látta milyen gusztustalan féreg kezd lenni barátjából.

Jack váratlanul ökölbe szorított kézzel állkapcson vágta Dean-t. Helen rémülten felsikított, de Dean gyors volt és ellökte a következő támadásra készülő fiút. Jack a földön eltanyált. Dean mérges volt. Minden dühét arra a gyalázatos bunkóra akarta zúdítani, aki a földön feküdt

szánalmasan.., aki valaha még a barátja volt. Megfeszültek az izmai és készült volna kiereszteni dühét, de ekkor Helen megakadályozta. Egy szóval se kérte, hogy ne verje össze Jack-et. Nem állta útját. Egyszerűen csak átkarolta vékony kezeivel a fiú derekát és a hátához simult.

Dean-ben védelmező ösztönei és a lány iránt érzett szeretete elcsitította a mérgét. Eszébe jutott, hogy mi a legfőbb dolga: megvédeni Helen-t és elkerülni a további bajt. Így is döbbenten élhette át a lány az előbb látottakat. Dean idáig ettől is védte, nem csoda, hogy új volt számára Jack részeges, agresszív éne.

Dean kibújt Helen öleléséből és megkérte a lányt, hogy bent várjon rá, míg vissza nem jön. Miután Helen kezébe nyomta a kulcsokat felkapta Jack-et a földről és vitte a kocsihoz.

Helen húsz percen át aggódott Dean-ért és feszülten pattant fel mikor meghallotta a leparkoló kocsi hangját. Dean nem sokára belépett az ajtón és Helen elésietett. Az idegei nem bírták tovább a stresszt és könnyezve nézte meg a fiú karjait, arcát, mellkasát, hogy nem-e érte baj. Annyira félt tőle, hogy bántódása esik. Remegő kezekkel tűrte fel a fiú ingjét és nyugodtabban nézte kutakodva mikor látta, hogy nincs sérülése.

Dean magához ölelte a feldúlt lányt és ő is megnyugodott, hogy éppségben itt találja Helen-t. Aggódott, hogy egy barom betéved esetleg míg nincs ott mellette. Ő is olyan zaklatott volt,mint Helen. Nem érezte jól magát, hogy távol kellett lennie tőle és tudta, hogy nem csak a lánynak van most nagy szüksége rá, hanem fordítva is: neki is szüksége van Helen-re.

Helen kisírta magát a fiú karjaiban, de hamar abbahagyta. Dean aggodalmának a helyét átvette a vágy, amit még akkor érzett, amikor a lány tánc közben hozzásimult. Nem csillapodtak le az vágyai és most ugyanolyan intenzíven söpörte el az érzés.

Helen is így érzett, de eszébe jutott, hogy beszélni akar Dean-nel..sürgősen!

- Dean... – szólt Helen csókok között. A fiú mintha meg se hallotta volna tovább csókolgatta és az ágy felé terelte.

Helen esze még harcolt, de mikor Dean az ágyra döntötte és mélyen megcsókolta már felmondta a szolgálatott az agya is. Dean óvatos volt és hiába sürgette a vágya a lányra figyelt. Azt akarta, hogy neki jó legyen. Tegnap Dean inkább magának kedvezett azzal, hogy minél hamarabb megszerezte, amire szüksége volt és Helen nem reklamált, nem állította le. Hagyta, hogy Dean szenvedélye elsodorja és ezt Dean most megakarta hálálni azzal, hogy háttérbe szorítja a sürgető késztetést.

Ma éjjel Helen megkapta, amit érdemelt. Dean minden képzeletét felülmúlta. Hihetetlen... Helen tegnap vesztette el a szüzességét, de még is úgy érezte, hogy ez az első. Testük tökéletesen összeillett, szerelmesen simultak össze. Egész éjjel szenvedélyesen szeretkeztek.

 

Helen délben felébredt és Dean-t már megint ébren találta. Mikor összeért a pillantásuk Helen elpirult.

- Na mi van? – Vigyorgott Dean a lányra, de Helen gyors a takaróba temette az arcát.

- A tekinteted...Eszembe jut az éjszaka. – Motyogta a takaróba szégyenlősen Helen.

Dean hangosan felnevetett Helen felemelte az arcát és morcosan nézett rá.

- Ne nevess ki! – Mondta Helen sértődötten.

- Ugyan, Helen. Ilyen szégyenletes dolgokat műveltem veled az éjjel? – Búgta Dean mély, férfias hangon Helen-hez hajolva.

Helen újra elvörösödött.

- Hagyd abba! – Mosolygott a lány.

- Jó, akkor többé nem kell pironkodnod ilyen éjjelek miatt. Többé nem teszem. – Biggyesztette le az ajkát Dean.

- Hé, tudod, hogy nem úgy értem. – Boxolt a fiú mellkasába Helen. Dean elkapta a kezét és érzékien megcsókolta a kézfejét. Tekintete szinte égette a lány arcát, Helen szégyenlősen lesütötte a szemét.

- Beszélnünk kell.. – motyogta halkan Helen.

- Hallgatlak. – Ült fel az ágyban Dean.

- Dean.. Nekem ez volt a legjobb éjszakám. – Kezdte Helen és megint elvörösödött zavarában. Dean nem szakította félbe, figyelmesen várta, hogy tovább mondja. - Nem...tudom...tudod-e..., de nekem veled volt először... – hebegte Helen.
- Tudom. – Mondta lágyan Dean és megsimogatta a lány arcát.

Helen bátrabban folytatta:

- Nem is erről szeretnék beszélni igazából.. hanem arról, hogy most mi van köztünk..

Dean egy szót se szólt.

- Nem tudom mennyire hallottad meg múltkor, de ...komolyan gondoltam, amit mondtam. Dean én teljesen beléd zúgtam és ami talán szégyenletes, hogy már akkor szerettelek mikor Jack-kel voltam. – Helen összegyűjtötte a bátorságát és feltette a kérdést, ami benne volt idáig: - Dean, te mit érzel irántam?

- Miért kérdezel ilyeneket? – Tért ki a válasz elől Dean és zavartan vigyorgott.

Helen úgy érezte a szíve mindjárt darabokra hullik. Dean tényleg nem érti mit jelent ez számára?

- Ezt nem gondolhatod komolyan. – Folytatta Dean és Helen-ben egyre nőtt a nyomás, a gombóc egyre gyűlt a torkán. Azért se sírok!- Morogta magában.
- Dean.. Én tényleg szeretlek! Hát nem hiszed el? – Mondta Helen nyíltan a fiú szemébe nézve.
Dean csöndesen nézte őt. Tekintete megint csak megfejthetetlen volt. Helen nehezen állta meg, hogy ne szóljon valamit a beálló csöndet megtörve, de valahogy kibírta és mikor Dean megfogta a kezét kezdett enyhülni rajta a nyomás. A fiú pillantása kezdett felengedni és valami csodálatos bontakozott ki tekintetéből.

- Szeretlek, Helen. Kész csoda, hogy ezt hamarabb nem vetted észre! – Búgta halkan ,lágyan Dean.

2026. december 2.

 

- Helló, előre kérem szólítson Helen-nek. – Hallatszott nyugodtan Helen szelíd, barátságos hangja, amint az előbb megérkezett férfi helyet foglalt a kanapén vele szemben.

- Rendben, Helen. Engem csupán Joey-nak. – Nézett egyenesen Helen szemébe a férfi.

Arcán nem látszott, hogy terhelt inkább kiegyensúlyozott embernek látszott, aki a legjobban irányítja az életét, de hát az emberek jól ki tudják alakítani a maguk állarcát.

- Szóval Joey. Szeretne a problémáiról mesélni nekem vagy csak beszélgessünk? – Kérdezte nyílt érdeklődést mutatva Helen.

Joey kissé előre dőlt a kanapén és Helen-re mosolygott.

- Inkább beszélgetnék magával. Mit szólna, ha ma együtt vacsoráznánk? – Kérdezte merészen a férfi.

Helen is elmosolyodott.

- Sajnálom, de nem szokásom randevúra menni az ügyfelekkel. – Utasította el kedvesen az ajánlatot Helen.

- Ügyfél.. Hölgyem, még nem fizettem épp csak leültem ide, még be se mutatkoztam teljesen. Még nem számíthatok a maga betegének. – Fogalmazott cselesen Joey és ravaszkásan Helen-re mosolygott.
- Ó.. ez igazán ügyes. Ezt vegyem úgy, hogy csupán türelmetlenségből nem várta meg a munkám végét és idő előtt bejött elhívni? – Dőlt Helen is kicsit előrébb a székében.

- Igen, ha magának ez megfelel. – Nézte az arcát Joey. 

- Nos, Joey.. Én hétkor végzek. Ezen a pénteken ellátogatok munka után az Academy Club-ba kicsit kikapcsolódni a barátaimmal. – Mondta Helen.
Remélte, hogy a férfi nem nyomul tovább hanem más partit keres magának. Helen nem hitte, hogy nehezen talál Joey társaságra. A pasas nagyon jóképű volt alig pár évvel lépte túl Helen harmincöt évét. Na és a teste már ruhában is teljesen tökéletesnek látszott. Csábító mosolya veszéllyel volt a nőkre, ha Helen szíve nem lenne foglalt akkor bizonyára az ő fejét is hamar elcsavarná.

- Értettem, Helen. – Mondta Joey és felállt a kanapéról. Megfogta Helen kezét és kezetcsókolt neki. – Helló!
- Szia! – Köszönt el Helen.

Miután magára maradt a zsebéből egy képet húzott elő. Puszit nyomott a képre, amelyet mindig magával hordott és ami Dean-ről készült.

 

- Helen! – Üvöltötte egy férfi kintről majd dudaszó hallatszott. Helen kapkodva átöltözött az irodájában, más rajta kívül már nem volt bent az épületben.

- Helen! – Ezt már Tracy kiáltotta. Sarah is biztosan lent várt a kocsiban, de a visszafogott, higgadt stílusához nem fért volna a kiabálás. Helen gyors lerohant és a fekete Chevrolett-be pattant.

- Na végre. Szia! – Fordult hátra az anyósülésből Tracy.
- Szia, Helen. – Szólt Helen mellől Sarah.
- Helló! Mindenki meg van? Indulhatunk? – Kérdezte Peter, és a választ meg se várva elindult.

Peter és Tracy elől beszélgettek, hátul meg Sarah és Helen csöndben ültek. Helen gondolatai körül forogtak. Gondolatainak semmi köze nem volt a munkájához, ahhoz se, hogy milyen lesz a szabad, lazítós estéje amire a barátnői beszélték és még nem is ahhoz a férfihoz volt köze, aki ma randira hívta. Nem ez volt az első ilyen eset, és Helen-t mindig is hidegen hagyta, de udvariasan utasította el a reménykedő férfiakat.

- Milyen napod volt? – Kezdett társalgásba Sarah.

- Egészen jó. – Felelte tömören Helen. Joey-t nem említette. Nem tartotta fontosnak és nem volt kedve Tracy tipikus szövegét hallgatnia. – Neked? Jók voltak a gyerekek?

- Ó, ne is mond! Meg voltak őrülve. Utolsó nap mindig megvesznek. – Sóhajtott fáradtan Sarah, aki a város egyik jó iskolájában tanított alsótagozatos osztályokban rajzot és matematikát.

- Nekem nem lenne türelmem ehhez. Csodállak. – Mosolygott rá Helen.

- Nagyon kedves vagy. Sokszor úgy érzem nekem sincs elég türelmem. – Legyintett Sarah.

- Unokaöcsém kikészít, mi? – Nevetett Peter a kormány mögül.

- Ne sértődj meg, de nála nincs rosszabb és a többiek követik. Még a legjobbakat is képes a rosszba vinni. – Panaszkodott Sarah.
- Hehe, tudom én azt! Okos kissrác. – Mondta büszkén Peter mintha dicséretet kapott volna.

- Okos, csak neveletlen kis ördögfióka. – Mosolygott Sarah.

Kedvelte Steven-t. Szeretnivaló kisfiú, csak az iskola falai közt válik rosszcsonttá és akkor minden a feje tetejére áll. Sarah előre látta, hogy felső osztályba ő lesz a középpont – nem mintha most nem az lenne – és gimibe majd az iskola leghelyesebb és legmenőbb sráca lesz, de azt is tudta, hogy Steven okos és idővel megjavul. Csak a gyerekkorát kell túlélni sok tanárnak.
Őszintén és hosszasan sose haragudott a fiúra, mert akármilyen szemtelen, bosszantó csíntevései voltak, Steven jó szándékú kisember volt. Steven-re tehát nem lehetett sokáig mérges az ember, főleg mikor az az aranyos mosoly ült ki bájos arcán.
Helen elmosolyodott. Sarah-t különösképp szerette megviccelni a kisfiú, és tudta, hogy a nő nem bírja hosszú ideig a haragtartást. Mingid jót mulatott azon mikor Sarah mesélte neki munka után mikor egyikőjük lakásán csevegtek, hogy aznap éppen mi borította ki. Steven pukipárnás hadművelete, vagy a jegyzeteinek összefirkálása, esetleg, hogy rajz órán két ceruzát kapott a szájába és azt mondta folyton: Nézzétek, rozmár vagyok! , végül a történetek végén megcsóválta a fejét és kedves mosoly játszott ajkain.
Az egyetlen amiért őszintén sajnálta barátnőjét Helen, az az volt, hogy Sarah akarta a leginkább hármójuk közül, hogy gyereke és rendes férje legyen, de még régebben, nagyjából tíz éve már, hogy kiderült: Sarah-nak sose lehet gyereke. Egy évbe telt mire megszokottá vált a fájdalom. Hogy feldolgozta? Ilyet soha se tud az ember feldolgozni. Ezt a szót Helen mindig is butaságnak találta abból az okból kifolyólag, hogy nem hitt benne. Szerinte nem dolgozzák fel az emberek a dolgokat – mármint a nagy tragikus dolgokat –, inkább csak elfogadják a tényt és rákényszerülnek arra, hogy beletörődjenek. Viszont minden alkalom, amikor Sarah egy kisgyereket lát – ami nem egyszer történik meg vele tanári állása miatt – eszébe jut és szomorúság járja át a szívét, mert neki ez nem adatik meg az életben. 

Aznap mikor jött a hír a kórházból Helen elgondolkozott, hogy mit tartogat az emberek számára az élet. Hogy Isten létezik-e. Ha igen miért hagyja? Ki képes tűrni, hogy egy jó embernek ne jusson az, amit megkap szinte mindenki, még az is aki nem hogy örül ennek az adománynak, hanem kínozza, terrorizálja, életét veszi. Nekik miért jár?

Helen hite ingadozott és a kérdéseket félre vetette, nem érdekelte a válasz, mert mi lehet a válasz?

A: Valami felsőbb, amit mi a jó megtestesítőjének tartunk csak nézője a dolgoknak. Ehhez mit szólnánk nézzük csak.. Ha ezt a választ kapjuk, mi reménykedők, akkor elvész a remény, mert azt hisszük nem várhatunk segítségre. Egy szintig jónak tartotta Helen, ha magára számít az ember vagy embertársaira, nem valami bizonytalan állításba. Viszont ez a magyarázat sok embert elkeserített volna az amúgy is nehéz életben, ami vezethet ahhoz hogy sokan feladnák.

B: Létezik Isten, de még ő se tud mit tenni ennyi szörnyű agresszióval, haraggal és gyűlölettel. Ez megint csak rossz, mert az emberek megint elvesztenék az utolsó kapaszkodót, ami miatt még úgy érzik megéri kitartani.

C: Nem létezik. Ez mint mindegyik feltételezés ugyanahhoz vezet: remény hiánya. A reményre pedig szükség van. Az vezet a kitartáshoz, a tűréshez, ami sok esetben nem kifizetődő, de ha bevállik mindent megér.
Szóval Helen ingadozott, hogy miben higgyen. Nem merült benne fel a „D: Létezik és tesz valamit csak később kapod az eredményét.” verzió, más változatokban se hitt. Helen szépnek tartotta a hitet, mint a reményt, de kételkedett abban mi igaz, mi nem. Erre mondta mindig, hogy ő egyszerűen csak realista.
„Ha tudunk mi magunk valamennyire segíteni a másikon segítsünk.” - Vélte ő és amikor csak tehette Sarah mellett volt a nehéz időkben. Barátnője először a C- verzió szerint gondolkozott mikor megtudta, hogy ő nem lehet anya. Aztán átesett az A-verzió oldalára és szívből gyűlölte Istent. Gyűlölte az életet. Hibáztatta és vádolta, de ez nem tartott sokáig.

Ma már a D-verzióban hitt. Nem gyűlölködött, nem próbálta elvenni saját maga életét.. ,amelyet abban az időszakban kétszer is megkísérelt és nem hitetlenkedett. Türelmesen hitt. Köszönte azt amije van, és hogy nem kapott a meddőségnél rosszabbat. Belátta, hogy örökbe tud fogadni, majd ha alkalmasnak érzi rá magát.

Sarah-t abban az évben nem kímélte az élet, mert azon a héten mikor mindezt megtudta a vele már öt éve boldog kapcsolatban élő Patrick elhagyta.

Olyan gyorsan kilépett a képből és Sarah az őt keserűen emésztő fájdalmával magára maradt. Barátja csak egy levelet hagyott hátra maga után, amelyben elnézését kérte. Valami ilyesféle szöveget írt egy füzetből kitépett, ócska lapra:
„ Drága Sarah.
Szeretlek. Tudom, megbocsáthatatlan, hogy ebben a nehéz időszakban hagylak magadra,de kérlek értsd meg! Rájöttem, hogy nem vagyok kész erre. Az ilyen nehéz megpróbáltatásokra, hogy még az enyémen kívül más gondját cipeljem, de értsd meg.. ez nem a Te hibád, csakis az enyém. Nem érettem még meg erre, ezért jobban jársz ha nélkülem élsz tovább. Jobb lesz neked, hidd el! Hiszen nem egy olyan férfival fogsz élni, aki képtelen kezelni a nagy problémákat, tudod az mennyi veszekedéshez vezet. Így még időben adok esélyt mindkettőnknek, hogy megtaláljuk azt, akire szükségünk van.
Fájó szívvel búcsúzom. Szeretlek, nem is tudod mennyire..

Csókol: Patrick. „

 

Helen-nek kedve támadt volna felpofozni a férfit és beolvasni neki, de nem tehettem, ahogy Sarah se, mert már ki tudja merre járt.. Helen megértette, hogy Sarah miért is mondja, hogy többé nem hisz a férfiakban és látni se bírja őket. Mélységes csalódás érte már, félt az újabb szenvedéstől.

Ám Tracy folyton hajtogatta, hogy ekkora baromságot ő még nem hallott, mert bizony egy nőnek férfire van szüksége és Sarah se kivétel. Az emberek társas lények, Sarah se tehet ez ellen. Ő így gondolta. Persze, meg lehetett érteni Tracy-t is jót akart a barátnőjének, meg hát.. mindig is ilyen piszkálódós típus volt, de természetesen őt is mélyen megrázta az eset.

Mikor odaértek az Academy Club elé és Peter leparkolt, Tracy kipattant a kocsiból és félre hívta Helen-t meg Sarah-t. Nagyon izgatottnak látszott.
- Lányok, valamit mondanom kell. – Virult ki Tracy arca. Nem volt a titokzatosság mestere. Azonnal kinyögte: - Peter megkérte a kezem. – Nyújtotta ki a kezét, hogy láthassák barátnői a csodálatos karika gyűrűjét, amelyben egy gyönyörű, kék zafir kő díszelgett.
Alig hitt a szemének Helen. Tracy mindig is a házasság ellenes lányok közé tartozott, akik élvezték a független, szabad életet. A házasságot és az elkötelezettséget börtönhöz hasonlította, a tíz évnél több ideig tartó kapcsolatot meg romlott tejhez. Szó mi szó, Tracy jegyese Peter-nek és szemmel láthatólag nagyon boldog, hogy nem sokára felesége lesz annak a férfinek, akit már évekkel ezelőtt volt szerencséje megismerni a fesztiválon.

Peter volt az a punk fiú, akivel még ott táncolt a fesztivál egyik forró, nyári napján. Az egyik a sok közül, mégis most Tracy számára az egyetlen, akit úgy érezte képes örökre szeretni. Peter azóta megváltozott. Komoly férfivá ért, de természetesen sose hagyott ki egy jó poént. Megbízható volt. Leszokott a füves cigiről, ami régen fő probléma volt a kapcsolatuk kezdetén Tracy-vel. Felzselézett, kakastaréjszerű frizuráját a fesztivál utáni nyáron levágatta teljesen kopaszra, majd szépen kinőtt mézbarna,dús haja, amit vagányan felzselézve hordott és röviden hagyott.

Tracy is változott barátjával együtt. Nagyszájúságára nem volt orvosság az igaz, de megkomolyodott és hűséges lett. Haját egészen a derekáig növesztette és nagyon jól is állt neki a hosszú haj. A vörös tincsek eltűntek idővel, kikoptak természetes fekete hajából.

Csak Helen és Sarah nem változott, legalábbis annyira feltűnően nagyot nem, de nekik gyűltek meg a legnagyobb gondjaik és az élet folyton kihívásokkal terhelte őket.
De a legfontosabb, ami sose változott meg az a lányok közötti szoros barátság. A társaság új tagjaként hamar befogadták Peter-t is, aki testvéreként szerette Sarah-t és Helen-t és ő volt az egyetlen férfi, akit Sarah nem szidott, sőt akit szeretett, mintha bátyja lenne.

- Te jó ég! Tracy! Gratulálok! Mielőtt megismerted volna Peter-t, nem hittem volna hogy ezt megéljük. – Ölelte át barátnőjét Helen.
- Peter sok mindent megváltoztatott a nézeteimmel kapcsolatban. – Mosolyott Tracy szerelmesen.
- Gratula! – Ölelte át egyszerre Helen-t és Tracy-t Sarah és őszintén örült barátnője boldogságának.

Helen is boldog volt, hogy ilyen vidám, boldog dolgot élhet át a barátnője, de gondolatai elkalandoztak, Ó, Dean.. most neked is itt kéne lenned..

 

Az éjjel jól alakult, míg az óra tizenegyet nem ütött. Sikerült kicsit kikapcsolódnia Helen-nek, és igazán jól érezte magát, de akkor éjszaka tizenegykor az Academy Club-ba betért egy férfi és ez a férfi kiszúrta őt a tömegben. Helen akkor még nem vette észre, hogy az a pasas átvág a táncoló tömegen egyenesen hozzá. Csak akkor vette észre mikor az a férfi kezével lágyan megérintette a vállát. Helen összerezzent a váratlan érintéstől és szúrós pillantással nézett a férfi szemébe míg fel nem ismerte.

Mikor meglátta ki jött hozzá azt kívánta bár ne ott lenne, vagy a föld nyelné el akkor abban a pillanatban.

- Csodásan táncol, megosztaná a tehetségét velem? – Mosolygott rá Joey.
- Köszönöm a bókot, de ami azt illeti előbb elterveztem, hogy ez lesz az utolsó szám, amit végig tombolok aztán megyek. – Mondta Helen és egy halvány mosolyt eleresztett. Ennek az „utolsó számnak” teljesen véletlen akkor lett vége.

- Képes lenne itt hagyni miután idehívott? – Színlelt megbántottságot Joey.
- Elnézést, bizonyára félreértett. – Mondta Helen és igyekezett átvágni a tömegen, hogy minél hamarabb kiérhessen ebből a klubból, messzebb ettől a férfitől.

- Ne mondja, hogy ez a szám nem lendíti mozgásba! – Próbálkozott kitartóan Joey és követte őt.
- ..Utána azonnal megyek. – Mondta Helen vonakodva. Csak illemből hagyta, hogy a férfi rábeszélje a táncra. Semmi kedve nem volt mással táncolni.
Joey roppant jól mozgott. Ő irányította, ahogy egy férfinek kell a táncban. Egyszer mikor megpördítette Helen-t majd visszaforgatta magához veszélyesen közel kerültek egymáshoz. Helen nem akarta, de úgy jött össze, hogy a férfi mellkasának préselődött a forgás végén.

Joey a szemébe nézett és Helen látta mit vett a fejébe, de késő volt elfordulni. Joey szájoncsókolta. Helen elfordította a fejét és a szájához kapott.

- Kérem, hölgyem, csak egy pördülésre maradjon. – Nézett utána bociszemekkel Joey mikor Helen gyorsan menekülőre vette. Helen vissza nézett a férfi szemébe, de nem voltak rá hatással azok a szemek. Csak egy valaki szeme lett volna rá hatással, de ő nem volt itt.

- Héj, Helen! Hova-hova? – Kérdezte Sarah, akibe véletlenül belebotlott a nagy rohanásban.
- El kell mennem. – Közölte Helen és tovább haladt.
Kikérte a kabátját a ruha megőrzőből és kisietett az utcára. Pillanatokon belül Sarah jött utána.

- Mi a baj, Helen? – Kérdezte a nő barátságosan.
Helen nem válaszolt csak karjába omlott és halkan zokogott Sarah vállán. Sarah nem kérdezett semmit, hagyta, hogy barátnője síró rohama alább hagyjon.

Mikor Helen kicsit lehiggadt Sarah visszament szólni Tracy-éknek, hogy ők elmennek, de a szerelmespár maradjon csak. Tracy megkérdezte, hogy van-e valami baj, de Sarah csak megrázta a fejét és azt mondta, hogy ő és Helen nagyon fáradtak, de örülnek, hogy kicsit bulizhattak, viszont mára ennyi elég volt. 

Nem szólt, hogy Helen valamitől kiborult, mert Helen is azt akarta volna, hogy Tracy és Peter ne aggódjanak, meg persze, hogy miatta ne hagyják ott a bulit. Helen mindig másra gondolt.

Sarah-t meglepte, hogy Helen most sírt. Annyi ideje bírta kitartóan sírás vagy egyéb megingás nélkül, de most hirtelen kijött belőle és Sarah szíve majd megszakadt, hogy barátnőjét így kellett látnia. Megnyugtatta volna, hogy minden helyre jön, de még ő se hitte ezt.

Helen odakinnt ücsörgött összetörten, mint egy magára hagyott gyermek az árvaházban, teljesen tehetetlenül. A kétségbeesés ült ki az arcára. Fel sem fogta mi történik vele, bár esze tudta mi az igazság, ebben a pillanatban mégse akarta elfogadni azt, így tudatalattijába űzte.

Sarah mellett csöndben ment és a kocsiban se szólt egy szót se. Sarah hazavitte.

Helen a város szélén lévő békés, gazdag lakóövezetben élt. Ezen az övezeten belül volt a város leghíresebb parkja és egy lovarda is. Gyönyörű kertes házak voltak mindenütt, szemkápráztató kertekkel és szép, fajtiszta kutyákkal. A legtöbb kertben – ,amelybe belátást nyert kicsit az ember – medence is volt. Úgy tűnt az ittélők versengnek egymással a jobbnál jobb dolgokban. Nem is az volt a lényeg, hogy mi kell nekik, hanem az hogy más lássa: amijük van drága, mert ők megtehetik, hogy ennyi pénzt költsenek. Nem volt szüksége egy gazdag párnak négy kocsira és egy Harley Davidson-ra, mégis meg volt nekik.

Helen kimaradt ebből a felesleges, gyerekes veresengésből és a szomszédja, Clara is. Az egyetlen ember Helen-en kívül, aki nem vágott fel azzal, amije volt az bizony Clara és a családja. Helen a sznob embereket leszámítva szeretett itt élni, sőt még ezek a felvágós, tehetős emberek se zavarták igazán.

Itt nyugalom volt és csend és ez részben köszönhető beképzeltségének is köszönhető, a kapzsiságuknak. Ők a legjobbat akarták, így hát nem tűrték, hogy erre sok autó járjon, ezért is szinte külön részét képezte a városnak ez a környék. Ügyeltek arra, hogy a legmagasztosabb környezet vegye őket körbe. Ennek az előnye nem más, mint az impozáns természet: a mezők, a Helen-ék házától öt percre eső kis tavacska és a közeli erdő.

A békét nem hagyták, hogy megzavarják mások. Itt sose látott az erre tévedő – már ha akadt olyan – hajléktalanokat dekollni és a kukát turkálni. Régen volt, hogy egy csavargó erre járt, azonnal elküldte innét Timothy Patel, aki először meglátta az utcájukban szerencsétlen embert. Kíméletlen volt, de mégiscsak ennek a kegyetlenségnek köszönhették Helen-ék, hogy biztonságos helyen éltek. Egyszer se törtek be az itteni házakba. Senkit nem vertek vagy késeltek meg pénzért, esetleg más okból.

Az éjszaka is háborítatlanul aludhatott az ember ,ugyanis nem hangoskodtak kint huligánok. Egyik játszótér se volt megrongálva és a falakat se csúfították el ízléstelen graffitik.

Helen még 2014-ben költözött ide férjével, Dean-nel. Akkoriban már szíve alatt hordozta Marlow Sherwood-ot, a kisfiúkat. Dean, ezért vette meg itt a házat. A családjának a legjobbat akarta. Hogy miből futotta ilyen gazdag környék házára? Dean amerika futball híres, elismert játékosa lett 2011-ben a Hoffen May – világhírű amerikai foci – csapatában. Ekkor fedezték fel.

2014-re profi sportoló révén Dean megengedhette magának, hogy egy ötszobás, két emeletes családi házat vegyen – igaz ebből csak két szobát használtak, de a többi vendég szobaként volt fenntartva.

Helen előkotort a táskájából egy aprócska, fekete szerkezetet – ami hasonlított egy távirányítóra – és megnyomta rajta a legfelső gombot. A kapu lassan kinyílt és Sarah beállt az autójával az udvarra.

Helen oldalra fordult és Sarah szemébe nézett.

- Megkérhetlek, hogy aludj nálam? – Kérdezte Helen.
- Szívesen maradok. – Mosolygott Sarah melegen.
Az egyik vendég szobának kényelmes franciaágyában feküdtek már mindketten, amikor Sarah-t egy kérdés gyötörte, de nem tudta vajon felmerje tenni a kérdést barátnőjének.

Azért aludtak együtt, mert Helen nem akart egyedül aludni. Látszott rajta, hogy nagyon a padlón van. Egyáltalán nem vágyott a magányra. Hogy miért voltak a vendég szobába? Mert Helen lezárta azt a hálószobát már egy éve, ahol ő és Dean aludtak régen. Azóta ez a vendég szoba volt a szobája, de ő nem mondta annak, csak „ideiglenes szobának” nevezte, mert hitt abban, hogy egy nap újra abban a hálószobában aludhat, amely csakis az övé és Dean-é volt.

- Mitől akadtál úgy ki? – Tette fel nagy nehezen a kérdést Sarah.
Néma csend. Sarah hallotta az óra mutatójának halk kattogását, ahogy a másodpercek teltek. Tudta, hogy Helen még ébren van, de nem válaszolt percekig.

- Délelőtt meglátogattam.. azt mondta eltelt egy év és ideje továbblépnem. Ezt mondta... – Szólalt meg végre Helen.

Sarah nem tudta mit reagáljon. Sajnálta barátnőjét, de sajnos lehetetlen volt segíteni rajta, vagyis inkább szörnyen nehéz. Folyamatosan próbálkoztak, de eddig mindig kudarcot vallott a dolog..

- Belenyugvást láttam a szemében. Nem teheti, Sarah! Nem adhatja fel. – Rázta egyre hevesebben a fejét Helen és hangja elhalóban volt a mondat vége felé.

- Nem adja fel, csak nagyon el van keseredve, de hidd el, hogy sose adná fel, mert miattatok muszáj küzdenie. Ismerem őt és nem adja fel. – Nyugtatta Sarah. Ebben az egyben biztos volt.

- Remélem, hogy igazad van. – Szipogott Helen.

- De miért siettél úgy ki a klubból? – Terelte a témát kicsit könnyebb területre Sarah. Legalábbis azt hitte, hogy ez egy picit elviselhetőbb téma lesz Helen számára, de Helen szeme még jobban megtelt könnyel.

- Egy férfi ma bejött hozzám, csupán randira akart hívni és én mondtam neki, hogy ma éjjel nem érek rá, mert veletek leszek, de én hülye azt is említettem hol, pedig nem akartam, hogy odajöjjön. Persze, hogy ott volt. Táncolni szeretett volna velem. Nem akartam megsérteni így hát egyetlen táncba beleegyeztem, de szájoncsókolt. – Mesélte Helen és itt egy kis szünetet tartott, hogy egy kis erőt vegyen. – Rögtön elmentem. Nem az ő hibája, ő csak próbálkozott, ezért nem hibáztathatom. Dean-t kívántam. Azt, hogy ott legyen velem. Ő forgasson, ő érjen hozzám és ő mozogjon egyszerre velem a zene ütemére. Hajoljon le hozzám és csókoljon meg. Ugyanolyan csók lenne, mint a legelső és az összes többi, mert mindegyiknél pontosan ugyanazt érzem. Szerelmet, ami sose múlt el és sose fog..

Sarah ébren volt még akkor is mikor már Helen rég aludt. Ránézett alvó barátnőjére és elmosolyodott. Legalább egy időre nem nyomasztják a problémák. Álmában mosolygott. Biztosan Dean-nel álmodott. Ilyenkor tűnt a legboldogabbnak.

Sarah nem bírt még aludni. Sajnálta a barátait. Megszakadt a szíve értük, hogy nem tudott segíteni. Nem is gondolta, de most, hogy Helen mondta...eltelt egy év azóta. Kirázta a hideg ettől a gondolattól. Egy év szörnyen sok tud lenni így, maga a végtelenség és mégis.. az idő rohamosan telt kint. Ő Helen mellett állt. Tracy-vel fél évvel ezelőtt összeveszett Helen, mert a lökött ám jószívű Tracy azt mondta, hogy férfit kéne keresnie maga és Marlow mellé. Helen őrjöngött, négy teljes hónapig nem állt szóba Tracy-vel. Még nem bocsátott meg, ezért inkább kerülték a témát. Kapcsolatukba egy kis bukkanó került, de mindketten nagyon szerették egymást. Tracy aggódott Helen-ért, őt is meg lehetett érteni, de Helen-t is.

 

Másnap Helen korán kelt, hétkor mint mindig. Igaz szombati nap volt, de ez nem számított. Nem bírt volna tovább aludni, mert rémálmok gyötörték. A másik oka korai ébrenlétének az az, hogy már egy éve minden szombaton pontosan nyolcra megjelent annál a hatalmas, rideg kinézetű épületnél és hozzá ment.

Ma is ugyanezt készült tenni. Felkapta magára a ruháját és éppen mikor a cipőjét vette Sarah is felébredt. Kócos feje megjelent az ajtóban, ahogy kikukucskált a folyosóra, ahol éppen Helen készülődött.

- Bemész? – Kíváncsiskodott Sarah.

- Természetesen. – Felelt Helen tömören.

- Hogy fogod csinálni? – Érdeklődött barátnője.

- Erre a napra még kérvényezett nekem látogatási engedélyt. Ott szúrta el, hogy mikor eldöntötte „tovább kell nekem lépnem” akkor már a kezemben volt a mai napi engedély. – Válaszolt Helen és egy halvány mosolyt eresztett Sarah felé, de ezt a mosolyt hamar komorság és nyugtalanság váltotta fel.

- Szurkolok, Helen. – Ment oda hozzá Sarah és átölelte bánatos barátnőjét. Helen keménynek látszott, mert annak akart tűnni, de ő is egy törékeny nő volt és Sarah-t nehezen verte át az álcájával.

 

Helen szélsebesen szedte lépteit a márvány lépcsőn és gyorsan besurrant az ajtón. Azonnal őrökbe botlott, majd sietősen elnézést kért, de egy pillanatra sem állt meg.

Hosszú haját szorosan összefogta egy barna hajgumival és a kiszabaduló tincseket menet közben néha-néha félretűrte. Egy sötét farmer volt rajta. Hosszú fekete kabátja majdnem a térdéig ért, alá egy vastag, varrott vajszínű pulóvert vett fel. Fekete csizmája kopogott minden lépésnél, csak ez a hang törte meg a börtön csendjét.

Szombaton nem voltak bent túl sokan, de mikor átment az épület másik részébe – ahol a látogatók szorongva üldögéltek arra várva, hogy beengedjék őket – zajongás ütötte meg a fülét. Hamar hozzászokott a lármához. Ez mindig így volt.

Mintha csak a kórházban várakoznának, olyan természetesen fecsegtek egymással az emberek,alig érezte az ember, hogy milyen helyen van, mert a hangulat nyüsgő és általában vidám volt. Helen nem illett bele ebbe a közegbe, mert az ő szívét szomorúság és aggodalmak lepték el. Az ittlévők örültek, hogy láthatják szerettüket és ezzel Helen is így volt, de mégis félt mikor az ajtóban megjelent az őr és azt mondta mehetnek, mert a tegnapi beszélgetés jutott eszébe.

Erőt vett magán és felállt, besétált az ajtón egy gondosan kivilágított, asztalokkal teli helyiségbe. Négy ülőhelyes, barna, négyzet alakú asztalok sorakoztak egymástól kellő távolságra elhelyezve. Szinte mindenhol ült valaki, a rabok ismerősükre várva. A hátsó asztalnál, ami a legközelebb volt az ablakhoz ott ült ő. Helen megpillantotta és azonnal gyorsabb ütemre váltott szívverése.

- Szia! – Üdvözölte Dean-t. Megakarta puszilni a férjét, de Dean nem hagyta neki. Elhajolt és mogorván meredt maga elé. Helen leült vele szembe és a kezét felnyújtotta, hogy Dean kézfejére tegye, de még ez se sikerült. Dean zaklatottnak tűnt.

- Mi a baj, Dean? – Kérdezte Helen tanácstalanul.

- Mondtam, hogy ne gyere be többet! – Morgott vele barátságtalanul Dean.

- Miért mondod ezt? – Keseredett el egyre jobban Helen. – Ne beszélj hülyeséget, Dean! Kérlek..

- Szóval erre vágysz? Kedved van ahhoz, hogy így élj még kilenc évig? – Szólt Dean gorombán.

- Nem kell várnunk kilenc évet. Kihozlak innét. – Szorította ökölbe a kezét makacsul Helen. Dean mélyen a szemébe nézett. Helen ugyanazt a lemondást látta tekintetében, amelyet tegnap is látott.

- Nem hihetsz ebben, Helen! – Csattant fel Dean. Idegesen felpattant a helyéről. Az őrök tettre készen megmoccantak, de visszahúzódtak a helyükre, mikor Dean visszaült a székre.

- Hiszek, Dean, ha tetszik ha nem. Én hiszek, míg ki nem jutsz, mert kifogsz jutni! – Erősködött Helen, hajthatatlan volt.

- Felejts el! – Hajtotta le a fejét Dean csüggedten.

- Soha! – Helen nehezen fojtotta vissza kibuggyanni készülő könnyeit.

- Muszáj. – Suttogta Dean, majd felemelte tekintetét a földről és Helen szemeibe bámult. Pillantása heves volt és vágyakozó, ám szörnyen boldogtalan. Annyira szerette Helen-t, de félt attól, hogy nem bírja ki épp ésszel ezt a kínlódást a börtönben. Nem akarta, hogy Helen őt várja. Tíz éve veszne oda. Helen-nek új életet kell kezdenie!! - Gondolta borúsan.

- Szeretlek, Dean. – Ült ki halvány, bánatos mosoly Helen gyönyörű ajkára. Alsó ajka kissé megremegett. Újra Dean kezéért nyúlt, a férfi most nem húzta el a saját kezét, képtelen volt rá. Dean magában örlődött.

- Nem fogsz többször bejönni, Helen. Elfelejtesz. Ebbe bele kell törődnöd! – Közölte Dean nyíltan. Fájtak neki ezek a szavak, de tudta, hogy ki kell mondania. Helen nem reménykedhet tovább. Eltelt egy év.

- Megakadályozhatod, hogy bejöjjek. Igen..., távol tarthatsz magadtól, de attól még hiszek és csak rád gondolok majd. A fiadban is tartom a reményt és kint várunk rád azon a napon, amikor kijutsz innen. – Csapott az asztalra Helen.

- Akkor is ha az még kilenc év? –Kérdezte Dean feszülten.

- Igen, akkor is! – Lázadozott Helen.

Dean nem szólt csak felszisszent Helen határozott kijelentésének hallatán.

- Szeretlek, Dean Sherwood! Várni foglak. – Állt fel a helyéről Helen. Odalépett Dean széke mellé és lehajolt férjéhez, hogy lágyan homlokon csókolhassa.

Dean-ben érzések ezrei kavarogtak abban a pillanatban, hogy Helen ajka a fejéhez ért. Ökölbe szorította a kezét és igyekezett minél jobban kontrolálni az érzéseit és tetteit. Ha szíve szerint cselekedett volna már rég magához szorította volna feleségét és forrón csókolták volna egymást az ölelésben.

Végig nézte miképp megy ki Helen az ajtón. Könnyed, kecses mozdulatokkal haladt az ajtófelé és amikor kezét a kilincsre helyezte még hátranézett rá egyszer. Dean szíve őrülten kalapált. Helen pillantása túlcsordult a szerelemtől.

Enyhe mosolyt eresztett férje irányába, majd kilépett a rozoga ajtón.

 

Helen letörve ért haza. Sarah még otthon volt nála. Direkt barátnőjét várta. Félt, hogy milyen állapotban ér haza Helen, amint meglátta tudta, hogy semmi nem ment olyan könnyen, mint azt remélte. Helen szörnyen sápadt volt, de szeme határozottan csillogott és elszántan.

- Helen? – Szólalt meg Sarah, de Helen felemelte a mutató ujját, hogy csendre bírja, majd a fürdőszobába ment. Ott arcára fröcskölt egy kis vizet, és a mosdókagylón mindkét kezével jól megtámaszkodva nézett a tükörbe. Hosszan magába szívta a levegőt, aztán sóhaj tört fel belőle.

Előhalászta a zsebéből a telefonját. Egy darabig pötyögött valamit, – Sarah nem látta mit – majd a füléhez tartotta a mobilt.

- Halló? – Hallotta meg Helen azt a hangot. Tisztán hallotta, és még most is szörnyen ismerősnek hatott, pedig már évek óta nem hallotta.

- Jack? – Szólt bele a telefonba Helen.

- Helen? Te vagy az? – Érkezett a döbbent kérdés egy perc szótlanság után.

- Igen, én vagyok. – Mondta Helen.

- Azta! Már nagyon rég nem hallottalak. – Hitetlenkedett Jack.

- Tudom, ezért furcsa lesz a kérésem. – Sóhajtott Helen.

- Mondd csak! – Szólt barátságosan a férfi.

- Jól tudom, hogy még a régi környéken laksz? – Érdeklődött Helen.

- Igen. – Felelt Jack.

- Akkor félóra múlva találkozunk az általános iskola előtt? – Tette fel a kérdését Helen.

- Rendben. – Egyezett bele Jack.

Elbúcsúztak egymástól, és ezt követően Helen megszakította a hívást.

- Ez mi volt? – Nézett rá értetlenkedve Sarah.

Helen elsétált mellette és intett neki, hogy kövesse. A nappaliba sietett, majd onnét felkapott egy újságot, és a harmadik oldalra lapozott, ezután Sarah kezébe nyomta az újságot, és egy kiemelt cikkre bökött ujjával.

- Olvasd! – Mondta Helen.

A cím alatt egy kép szerepelt, amelyen Jack volt. Nem pózolt be a fényképhez, úgy tűnt valaki lekapta hirtelen, mikor nem figyelt. A férfi nagyon szigorúan húzta össze a szemöldökét, és épp egy autóba készült beszállni.

A cikkben Jack-et istenítették, aki „megmentette” a város lakóit egy szörnyű gyilkostól. Jack-et több kifejezéssel is jellemezték: szexi nyomozó, hős, bűnözők rémálma.

A város egyik legelismertebb nyomozója volt. Nagyon sok bűnözőt buktatott le, és nem mafla tolvajokkal foglalkozott, hanem igazi kihívásokkal. A városi maffiát piszkálgatta, és sikeresen elkapdosta a tagjait. Egy sorozatgyilkost tartóztatott le. A cikk, ezért zengett róla ódákat.

- Mit akarsz tenni? – Kérdezte Sarah Helen-től.

- Szerintem sejted. – Nézett barátnője szemébe elszántan Helen.

 

Jack ezer éve nem hallott már Helen felől egy szót se.

Ritkán látta őt Dean-nel andalogni itt-ott, de egy idő után már nem látta a párt. Eltűnt mindkét ember az életéből. Azok az emberek, akik az életet jelentették számára.

Szörnyen szégyellte évekkel ezelőtti tettét. A megcsalástól kezdve, azt a zűllést, amit nem szabadott volna megengednie magának, mégis megtette, hiába figyelmeztette Dean, aki sokáig kitartóan mellette állt, és hiába szerette őt Helen, még az se hatott rá olyan módon, hogy változtasson a dolgok alakulásán, és Jack rossz irányba sodródott.

Elhesegette a kellemetlen emlékeket, és miután átért a zebrán letelepedett egy padra az iskola előtt.

Egy perc se telt el, és a szembelévő parkolóba Helen állt be kocsijával. Sietősen szállt ki belőle, és igyekezett hozzá.

Jack emlékeiben élő Helen-hez képest nem sokat változott a felé közeledő érett nő. Igaz némi változás történt, de ez csupán előnyökkel szolgált. Kecses alakja megmaradt. Haja a háta közepéig ért. Szeme gyönyörű volt, telt ajkai igézőek. Lépesei határozottak, mégis könnyedek.

- Helló! – Állt fel a padról Jack.

- Szia! – Üdvözölte Helen. – Gondolom őrültnek tartasz a hívás miatt.

- Nem, csak magam sem tudom hova tegyem. – Vallotta be Jack.

- Gondolom hallottál róla, hogy mi történt Dean-nel. – Mondta Helen, miután megköszörülte a torkát.

- Az az igazság, hogy utálok híreket olvasni és hallani, szóval újságot és tévét mellőzöm. – Mondta Jack.

- Lecsukták. – Jelentette ki röviden Helen.

- Ti még együtt vagytok? – Kérdezett véletlen valami nem oda illőt Jack. Csak kicsúszott a száján, ahogy azt a gyönyörű nőt figyelte.

- A férjem. – Válaszolt Helen.

- Tyű. – Csak ennyire tellett Jack-nek. Meglepődött az új hírtől. Talán ez még Helen hívásánál is jobban meglepte.

- Bocsi, hogy más irányba tereltem a témát. – Mentegetőzött Jack udvariasan. – Szóval lecsukták. Miért?

- A zsaruk azt hiszik, hogy drogokat árult az egyik játékosának. – Felelte Helen.

- Kaphatnék kicsit több infót? – Kérdezte barátságosan Jack.

Helen bólintott, majd belekezdett:

- Huszonkét évesen profi sportoló lett, de harminckét évesen sportoló menedzser lett, és a csapatban az egyik srác kábítószerekkel szennyezte magát, amiről Dean nem is tudott, de a dolog kiderült, mert a srác egy meccsen kiterült. Neki rontott az ellenfél csapatából egy pasas és mindketten elestek. A fiú bordája több helyen is eltört, de a vizsgálatoknál más is kiderült: a fiú drogos. Nyomozni kezdtek az ügy kapcsán, és eljutottak Dean-hez. Egy másik játékos azt vallotta, hogy látta a meccs előtt, hogy Dean-nek nyújt a lesérült srác egy csomagot, ami kábítószerekkel volt tele. Úgy gondolta a szemtanú, hogy az én férjem doppingolta a csapattársát. Teljesen Dean ellen van ez a srác, bizonyára azért, mert Dean nem hagyta, hogy irányító legyen. Még azt is Dean ellen fordította, hogy a csapattársa, aki jó barátja is, említette már neki, hogy rossz dolgokban van benne, de már kiszáll ezekből. – Mesélte segítőkészen Helen.

- Értem. – Vakargatta borostás állát Jack. – Nos, én nem ilyen ügyekkel szoktam foglalkozni.

- Kérlek, Jack. Fizetek én bármennyit, de kérlek, hogy ne hagyj magamra! Senki nem foglalkozik ezzel az üggyel, mert lezártnak tartják. Szerintük egyértelmű Dean bűnössége, és a srác még mindig a kórházban van. Amnéziában szenved, így kétséges, hogy valaha is Dean ártatlanságát igazolja a vallomásával. – Könyörgött Helen, és maga se vette észre, hogy hirtelen kétségbeesésében Jack erős karjához nyúlt, és azt szorította elkeseredetten.

Helen zavarba jött, amikor észrevette ezt, majd gyorsan elkapta a kezét, és a szemét lesütötte. Jack maga is meglepődött, hogy régi érzéseket szított fel benne a nő érintése, de gondolatait igyekezett elhesegetni, és a feladatra szentelte az erejét és figyelmét.

- Rendben. Segítek. – Bólintott Jack.

- Köszönöm. – Lehelte halkan Helen a fagyas levegőbe.

 

Hazafelé szemét nem csupán a hideg csípte, hanem a könnyek is. Minden reménye Jack volt. Most minden rajta múlt. Helen úgy látta, hogy a férfi élete hatalmasat változott, és a személyisége is, ugyan ő nem tudta miért, de remélte, hogy ez segíti a helyzetét, a helyzetük. Övét és Dean-ét.

 

 

2010. szeptember 12.

 

Helen vígan feküdt a kanapén elnyúlva, amikor nyugodt pihenését a csengő megzavarta. A lány örömteli mosollyal az arcán süvített az ajtóhoz, és tárta szélesre maga előtt. Odakint Dean állt a lábtörlőn. Fekete kabátján fényesen csorogtak le az esőcseppek.

- Szia! – Lépett közelebb hozzá Helen, és szájoncsókolta barátját üdvözlésképpen.

- Szia! – Lehelte ajkaira Dean, és beljebb irányította magukat. Miután a fogasra rakta a kabátját, és a cipőjét is levette, rögtön Helen-hez lépett, és vágyakozón tapadt újra a lány puha ajkaira.

Beletúrt Helen hosszú hajába, és mélyen magába szívta a barátnője illatát.

- Helen, őrülten hiányozni fogsz! – Dörmögte a lány fülébe, mikor már a kanapén feküdtek mindketten.

- Mi?! – Ült fel hirtelen Helen.

- Nem akartam idáig szólni erről, de újra vissza kell menjek az egyetemre. – Mondta Dean.

Helen döbbenten bámult barátjára.

- Tessék? – Rázta fejét miközben a homlokát ráncolta. – Ezt mégis hogyan értsem? Milyen egyetem? Erről én miért csak most tudok?

Dean azt mondta neki a nyáron, hogy dolgozik, mert nem akart tovább tanulni, ezért nem is ment egyetemre érettségi után, hanem egy OKJ-s képzésen elvégezte az autószerelői szakmát, és ezen az ágon dolgozott azóta is. Sose említett neki semmilyen egyetemet.

- Hazudtam neked. Mikor erről érdeklődtél nyáron.. én nem akartam gondolni az egyetemre, mert ott voltál mellettem, és bele se mertem gondolni, hogy távol legyek tőled. Nem akartam, hogy aggódj, Helen! – Magyarázta Dean higgadtan.

- És most hirtelen rám zúdítod az egészet? – Helen egy dühös pillantást vetett barátjára, ám érezte, hogy torka elszorul a benne gyűlő gombóctól.

- Gyere! Bújj ide! – Mondta neki Dean szelíden, és szemében a bánattal együtt csillogott a szerelem.

- Ne fogd búcsúzóra, Dean!! – Tiltakozott Helen, és hangja megremegett.

- Helen.. – Szólt barátja, de Helen leintette.

- Mennyire van messze az az egyetem? Mégis milyen egyetem? – Kérdezte.

- Gungee Sportakadémia. – Válaszolt Dean.

- Az Nersland-ben van. – Kattogott a lány agya, de nem akarta tudomásul venni mit mond barátja. Nem akarta felfogni, hogy miről van szó, mert amit hallott és tudott, az nem kecsegtetett túlzottan reménykeltő kilátásokkal.

- Igen, ott van. – Helyeselt Dean.

- Értem. – Helen csak ennyit szólt. Dean mellkasába fúrta arcát, és nem szólt többet.

 

Az első félév még nem is volt olyan nehéz. Helen és Dean szinte minden hétvégét együtt töltötték, ám az azt követő félév akadályokat állított Helen-ék kapcsolata elé. Dean-nek egyre többet kellett foglalkoznia az edzésekkel és mellette még külön órákra járt, mert nem csak a sport érdekelte. Időnként elgondolkozott, hogy pályát vált, de mégis kitartóan maradt az akadémián.

Már nem hétvégente találkozott a pár, hanem havonta egyszer. Így telt három hónap, majd a harmadik hónapot követően Dean nem is jutott haza, csak a félév végén.

Közben elgondolkoztak-e azon, hogy szakítsanak egymással? Igen, de rettenetesen fájt nekik ez a gondolat.

Hosszas kimaradás után végre találkoztak. Jött a nyár. Egy kis szabadság mindkettejüknek, és pár hónap idő, amit egymásra szentelhettek.

Helen izgatottan állt a vasútállomáson. Rettegett, hogy barátja már sose jön vissza hozzá. Igaz Dean kitartóan küldözgette neki a bátorító, vidító sms-eket, de Helen félt, hogy a fiú már nem szerelmes belé, hogy az idő és a távolság végleg eltörölte felé táplált gyöngéd érzéseit.

De ő, Helen tudta, hogy szíve még most is majd kiesik az izgalomtól és a szerelemtől, úgy zakatol a mellkasában. Meglátta az állomás felé süvítő mozdonyt és szíve az eddiginél is gyorsabb ütemre váltott. A szerelvény fékezni kezdett, Helen meg azt hitte mindjárt elájul.

A vonat megállt, és az emberek tömegestül szállingóztak hazafelé, ki-ki a maga dolgára sietett el onnét, de Helen nem látta Őt. Izgatottsága kétségbeeséssé kezdett fejlődni, amikor az emberek lassacskán fogyni kezdtek, de Dean még mindig nem volt ott előtte.

Könnyek gyűltek a szemébe, de még erősen tartotta magát a lány. Ökölbe szorította a kezét, alsó ajkába harapott és igyekezett megőrizni a nyugalmát, ami már tizenöt perce szertefoszlott, amióta várt.

A mozdony hátsó ajtajában megpillantott egy izmos alakot, aki a kalauzzal beszélt, majd búcsút intett az öreg embernek és leszállt. Ő volt az!

Helen szája széles mosolyra húzódott. Örömében egy vékony, örömteli sikoly hagyta el száját, és szélsebesen rohant szerelme felé. Dean megállt, amikor megpillantotta

Helen-t. Döbbenten bámult a lányra és komollyá vált kifejezése.

Ám ő csak fokozta a gyorsaságát és megállíthatatlanul futott, mikor már elég közel volt Dean karjaiba vetette magát. Ráugrott a fiúra. Szorosan ölelte magához barátja edzett testét és azonnal rátapadt a szája a fiúéra. Hevesen csókolta, és Dean szenvedélyesen viszonozta ezt a szeretet-áradatot.

Addig csókolták egymást míg teljesen ki nem fulladtak. Már a vonat is elment, de ők még mindig ott álltak az üres állomáson és egymást ölelték.

Dean Helen szemeibe fúrta tekintetét, és így szólt:

- Helen, megveszek érted légy a feleségem!

Helen arca ledermedt majd a világ legszebb mosolya ült ki az arcára.

- Az leszek! – Felelte. Hiába igyekezett tartani magát idáig tartott a visszafogottsága. Potyogtak a szeméből a könnyek, immár örömében. Felnevetett a boldogságtól és Dean-hez bújt.